Végtelen választék, rugalmas ár és a vásárló az alkudozás után boldogan távozik

Miért hívják bolhának ezt a világszerte elterjedt árucsere formát? Ha hihetünk a wikipédia-intelligenciának, akkor azért, mert a 17. századi Párizs környéki használtcikkpiac árui – ruhák, bútorok – néha nem szűkölködtek bolhákban sem.

Ismerjük zsibvásár, ócskapiac, ószer néven is, ahogy pedig manapság hozzá lehet jutni a holmikhoz, az meg a lomizás. Van persze, aki saját otthonából viszi ki a feleslegessé vált tárgyakat, ne lepje a por, vagy szüksége van a pénzre.

A világ minden részén népszerű e kereskedelmi forma, s a nagyvárosok szinte mind rendelkeznek híres bolhapiaccal, amit a külföldiek is előszeretettel keresnek fel, mintegy látványosságként. Sokszor régiséget keresve, sokszor csak a színes forgatag kedvéért – ahol mindig feltűnnek érdekes figurák -, vagy az otthonuk számára nélkülözhetetlen, jutányos áron kínált áruk miatt.

A választék végtelen, az ár abszolút rugalmas, a vásárló ravasznak hitt alkudozás után boldogan távozik zsákmányával. Otthon a házastársak esetleg forgatják szemeiket, hogy „Már megint milyen kacatot hoztál?” – de a jó kapcsolatoknak nem feltétlenül tartozéka az ízlés.

Jómagam kizárólag korrekt eladóval találkoztam (legalábbis jól elhitették ezt velem), aki maga világosít fel a kiszemelt tárgy hibájáról. Az árunak ugyanis lehet hibája, de attól még remekül használható, és hol van az ára a boltiéhoz képest! A bolháról mindig azzal a remek érzéssel távozhatunk, hogy kifogtuk az évszázad üzletét remek szimatunknak, éles szemünknek, hibátlan stílusérzékünknek köszönhetően. Ebben a profi eladó meg is erősít bennünket búcsúzáskor.

Az igazi bolhapiacon minden ideiglenes, nincsenek bódék. A piac téri kivétel, mert az a rendes piac mellett található. Amúgy kiszabott standok vannak, meghatározott bérleti díjjal, s ott mindenki azon árul, amin csak akar, gyékényen, ponyván, asztalon, dobozból, s a piac zárásakor mindent mobilizál, és visz magával. Érkezhet gyalog, biciklivel, autóval, utánfutóval, és a régi motorosoknak stabil helyük van. A dörzsölt vásárlók hajnalok hajnalán kint vannak a piacon, már a kereskedők kirakodását is figyelik – ilyenkor vannak ám extra jó kapások -, nem várják meg a hivatalos, hét órai nyitást.

Minden bolhának van hivatalos és hallgatólagos szabályzata, amit a fenntartó-működtető ellenőriz.

A bolhások között vannak kereskedők is, de a többség magánemberként a saját holmijait árulja vagy cseréli, így nem vonatkoznak rájuk az üzletekre érvényes általános kereskedelmi és adószabályok.

A bolhán beszédbe elegyedni az emberekkel a lehető legkönnyebb, még fényképezni sem nehéz, de neveket kihúzni a vásárlókból vagy az eladókból, már nem olyan könnyű, sőt, néha lehetetlen.

Kivételt képez ez alól Ildikó, Horváth Zoltánné, aki a lebontásra ítélt, aztán az ígéret ellenére soha másutt fel nem épített Mérlegház helyén árusít a zalaegerszegi piactéren. Benyomásom szerint a legrutinosabb, legkedveltebb, legprofibb kereskedő. Magamban a bolhapiac királynőjének hívom. Két idős hölgy rokona segítségével fáradhatatlanul szolgálja ki a jórészt törzsvevőkből álló közösséget, ha kell, németül is megszólal, mindent tud, mindent lát, mintha ezer szeme lenne.

Interjút készíteni vele persze nem lehet, mert másodpercenként félbeszakít bennünket egy-egy őt üdvözlő – már-már barátszámba vehető – vevő, érdeklődő, vásárló. Hullámzó az üzletmenet, néha 2-3 bolházó sétálgat a dobozok között, lehajtott fejjel szemlézve az árut, máskor körbe-körbe vonul a felduzzadt tömeg. Egy törzsvevő jön, azon kevesek közé tartozik, aki adja a nevét, Kovács Gyula kőfaragó, ónixot keres, szakmai ártalom a vonzalma a kőzetekhez. Ildikó a féldrágakövekben is jártas. Három követ is felveszek, amiről azt gondolom, hogy ónix, kiderül, hogy nagyon melléfognék, most nincs ónix. A vevő felemel egy Szász Endre bonboniernek tűnő porcelánt, Ildikó rögtön mondja, szinte egyszerre a vevővel, hogy csak tanítványé, nem Szász Endre. Így is szép, de a vevő igényes, nem kéri. Egy fiatalember zöldben meg fában utazik, azt mondja van egy minimál berendezésű lakása, meg egy bolhapiacos, oda viszi a mai adagot, és bevallja, hogy ő jobban szeret a kacatosban – ő mondja így – élni. Kiveszi a csomagolóújságot Ildikó kezéből, maga szeret csomagolni. Németül beszélő hölgy szemez egy kikészített vadkoponyával, trófeával, két kör után meg is veszi, Ildikó előkeríti neki a tartót is – mindenről tudja, hol keresse meg anyósa vagy anyukája, a két segéderő.

A bolhapiacosnak szabályos hetirendje van. Megvan a beszerzés napja – általában Ausztriába megy -, a különböző helyszíneken való piacozás menetrendje, és három órakor kezdődik a munkanap. Időjárás nem rettenti el, talán ha tornádó előrejelzés volna, akkor nem pakolna ki, rá lehet számítani. Megmondja, mikor lesz új áru, de a törzsvevők a régi készletben is mindig találnak valami érdemlegeset. Elmeséli, hogy egyszer majd’ összeveszett a férjével, aki megvett egy nagyon romos állapotú ónémet tálalót – igaz, nem drágán -. ami már másnap sokszoros áron talált új gazdát. Ma már nem hagy ott semmit egy lomizás során, de itthon átválogatja a beszerzést, így szinte mindig mindenről tudja, hol található. Ha nem leljük egy teáskanna tetejét, meg tudja mondani, érdemes-e keresni, vagy nem is volt neki. Messziről megmondja, értéktelen műanyagot tart-e a kezében a reménybeli vevő, vagy nagyon is különleges porcelánt. Kapósak a porcelánfejű babák, mondja, hogy kicsit megáztak, de semmi bajuk, a vevő elégedetten távozik. Kiválasztok egy üveg tortatartót, szerintem rendkívül esztétikus, Ildikó mondja, hogy sima préselt, értéktelen, na de én nem velencei kristályra pályázok úgy sem. Ha meg az árát nézem, akkor az a bolondnak is megéri. Egy törzsvevő egyenként hoz az asztalhoz azonos készlethez tartozó tányérokat, Ildikó szépen megkéri, hogy gyűjtse össze a különleges angol szervizből a neki szükségeseket, aztán létre is jön az üzlet. Van, hogy rápillant az egész halomra, és mond egy végárat, van, hogy egyenként áraz, aztán a végén abból is enged.

A Hock János úti bolhapiacon igazi környezetvédő szemléletű működtetővel találkozom – nevét nem tudom meg. Ars poeticája szerint ökonómiailag nincs hasznosabb a bolhapiacnál. Megakadályozója lehetne a fogyasztói társadalom által kialakított „dobjuk el” mentalitásnak, hisz amire nincs szükségünk, más boldogan megvehetné tőlünk fillérekért. Mindenki jól járna, nem növekedne a megállíthatatlan túltermelés. Kérdezem, szokta-e meglepetés érni egy-egy üzlet kapcsán, azt mondja már ebben a pillanatban is az érte, mert nem gondolta volna, hogy bárki is felveszi azt a kitűzőt, amit épp én nézegetek. (Meg is veszem persze, mint nélkülözhetetlen dolgot.) Finoman figyelmeztet, mikor a sznobizmusom oda ragadtat, hogy firtatom a szignó hiányát a műkincsről. Megkérdezi, milyen névvel, évszámmal lennék elégedett, rákanyarítsa-e, amíg félrefordulok? Látom, hogy csak viccel, de azért megértem az utalást, hogy ha illúzióra vágyik a vevő, tulajdonképpen nincs akadálya.

Felveszek egy üvegtálat, kérdezem, hogy adja. Akarok alkudni vagy nem? Nem, nem akarok. Négyszáz forint – no én pont annyira gondoltam, de a tál ott marad, mindennek van határa.

Egy igazán profi diótörőre alkudozok, de a tulaj nem enged. Bemutatja egy aukció dokumentumát, rajta a kikiáltási árral egy ugyanolyanról, annál kevesebbért nem adja. Különben is, egészben jön ki a dióbél, nem dirib-darabokban – a technológia briliáns volta folytán -, szó sem lehet engedményről. Bízom benne, hogy utánam kiabál, na vigye a kétötöd árengedményért, de ez most nem jön be. Tudja, hogy el fog kelni annyiért, amennyiért ő kínálja.

Egy kondérban gépi perzsa kelleti magát, ugyanazon a standon két hegedű is, nem, nem Stradivari – mondja az eladó, de igazán alkalmi vétel volna, ha megvenném bármelyiket. Végre egy fényképezésre nyitott kereskedő – nevezzük Indiánnak, mert nevet tőle sem kapok -, aki bemutatja, hogy egy vásárló szükségleteit kipuhatolva bármit el tudna adni bárkinek, ugyanarra az egy árura koncentrálva kereskedői tehetségét.

A bolhán hullámzik a vásárlói érdeklődés, most mennek, aztán jönnek a miséről, lassan közeleg a dél, eltűnnek az ebédfőzésre predesztinált nők, maradnak a ráérősebbek, de az egész tér tele van emberekkel, elindulok kicsit körülnézni. Mély szimpátiabarátságot kötünk egy remek modorú eladóval, mert látja rajtam, hogy engem a hozzáértés vezérel, nem vagyok akárki, de azért a rózsafa kínai ékszerdobozt nem adja annyiért, amire az én – sajnos be kell látnia – mégiscsak gyenge hozzáértésem taksálná.

Úton-útfélen ismerősökkel, barátokkal találkozom, lassan haladok, azzal a jó érzéssel hagyom el a bolhapiacot, hogy na, ma aztán éltem, fantasztikus értékekkel térek haza, csupa jó üzletet kötöttem, a báránykás kancsót direkt nekem teremtették a piac végén, azt csak nem hagyom ott? Eszembe jut, hogy otthagytam azt a fogamra való kis cethalat – Jónás cethalának titulálom -, azt az elegáns eozinozottat, pusztán mert letört a farka. Visszafutok érte Ildikóhoz, mit számít az a kis szépséghiba!