Nekem teljesen kinyílt Dunaújváros

Több mint negyven évvel ezelőtt ismerkedtünk össze Miskolczi Miklós barátommal, akivel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Ő, mint egy igazi modern patrióta, nagyon sokszor elcsábított Dunaújvárosba, olyannyira, hogy a végén már „tiszteletbeli dunaújvárosivá” léptem elő – ment vissza az időben Rózsa György. – Elolvastam az összes, Dunaújvárosról szóló könyvet, amiket Miklós írt. Mivel egyre jobban megszerettem a várost, néhány tévéműsort idehoztam. A további kötődéseimet is számba véve, a feleségem válogatott tornászként, sokszoros magyar bajnokként, együtt tornázott az itteni nagyokkal, Óvári Évával, Lővei Mártával, Tóth Margittal. A „Támaszpont”, vagyis az Arany Csillag Szálloda presszójában izgalmas társaság jött össze. Gyakran sétáltunk a városban, olyankor Miklós rengeteg helyet megmutatott nekem, de nem úgy, hogy ez itt a Vasvári iskola, ez itt a Münnich Ferenc Gimnázium, hanem mindenhez emberi történeteket fűzött. Ezért mondtam a könyv méltatásában, hogy így lett nekem Dunaújváros nemcsak egy új város, nemcsak egy szocialista város, hanem egy emberi város. Erre tette fel a koronát a Mi, DUNAÚJVÁROSIAK Facebook-csoport, ami egészen zseniális találmány. Nem értem, hogy miért nem veszi át a többi város ezt a módszert? Mind a csoport, mind pedig a most bemutatott kötet segítségével egyre többet lehet megtudni a városról, általa egyre többen őrzik meg rokonaik, barátaik, iskolatársaik, ismerőseik emlékét. Nekem teljesen kinyílt Dunaújváros. Egy új város születése mindig érdekes, de még inkább az, ha barátok, ismerősök kötnek hozzá. Én úgy érzem, hogy itthon vagyok.

Ezek után nem volt kérdés, hogy igent mondjon arra a felkérésre, miszerint vállalja el a könyv méltatását.

- Hát hogy lett volna kérdés, hiszen két esztendővel ezelőtt is itt voltam, az első kötet díszbemutatóján. Ilyenkor az ember nem is mérlegel, mert tudtam, hogy hova jövök.

Az 1950-es évek erőltetett iparosítása miatt kialakult egy kedvezőtlen kép Sztálin-, illetve Dunaújvárosról. Ismerősei között tapasztalta már, hogy előítélettel viszonyulnak városunkhoz?

- Most már nem jellemző. Sőt, ha a város a sportban ismét sikeresebb lenne, még többen érdeklődnének a város iránt. A színházról és a múzeumról csupa jókat hallok, és más területeken is van egy sor új dolog. A város szerencsés és különleges abban a tekintetben is, hogy nagyon közel van Budapesthez, ráadásul a Duna mellett fekszik. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években lekicsinylőn emlegetett hangvétel már a múlté! A fiatalok már nem „szocialista városként” néznek Dunaújvárosra.

Mit szól a mai társasági eseményhez? Mennyi embert megmozgatott az a közös munka, vagyis a portrégyűjtés egy újabb kötetbe?

- Elcsodálkoztam, amikor megláttam, hogy telt ház van. Dunaújváros lakosságához képest ez a négyezer főt is meghaladó Fb-csoport nagyon jelentős arányt képvisel. Ami pedig még inkább fantasztikus, hogy szerte a nagyvilágban követői vannak, olyanok, akik nem akarnak, nem hajlandók megfeledkezni Dunaújvárosról. A csoport tagsága folyamatosan bővül, új hírek és információk kerülnek az oldalakra. Megható, ami itt a Béke étteremben zajlik, látva régi ismerősök újbóli találkozását, akiknek annyi mondanivalójuk van egymás számára.

Változik a világ, mi magunk is változunk. Hogyan érzi magát mindannyiunk „Rózsa Gyurija”?

- Különleges, érdekes, ugyanakkor nagyon vegyes esztendő volt számomra a kétezer-tizenhetes. Szép és egyúttal szomorú is, hogy hetvenéves lettem. Hihetetlen számomra, hiszen engem még mindig „Gyurikáznak”. Kisgyerekként nekem a nagyapám hetvenévesen egy kedves, öreg télapónak tűnt. A Duna Televízió készített rólam egy műsort: „rózsagyuri – 50” címmel, utána többen odajöttek hozzám azzal, hogy „Gyurikám, maga még csak ötvenéves?” Mondtam, hogy nem, hanem ötven éve csinálom a tévéműsorokat. Összeszámolták, hogy ez idő alatt negyvenhét sorozatot készítettem: több ezer adással.

Melyik sorozatára emlékszik vissza legszívesebben? A „Kapcsoltam” telefonos vetélkedő hozta meg az ismertséget?

- A felnőttnézők körében igen, de a gyereknézők körében akkor már kilenc éve ismert voltam. Rengeteg sorozatot szerkesztettem és vezettem a hetvenes években: például az első magyarországi játékos sportvetélkedőt, amelynek a „Mindent bele!” címet adtuk, a „Labdaiskola” sorozatokat, a „Focisuli”-t, a „Pingpongsuli”-t stb.-t, az első bolondos gyerekműsort, az „Idesüss!”-t, Gálvölgyi Jánossal, Alfonzóval, Pap Verával. Átkerülve a Szórakoztató Osztályra, a „Kapcsoltam”-mal indultam. Úgy beszéltük meg a vezetőkkel, ha megcsinálok nyolc adást úgy, hogy nem söpör el a népharag, akkor örülhetünk. Aztán tíz esztendő lett a vége. Még ma is a leghosszabb ideig futó vetélkedőnek számít a hazai televíziózásban. Az első bulvár műsor lett a „Leg... Leg... Leg...”, tizenhét évig ment. Nagyon szerették a nézők a „Zsákbamacskát”. Az utóbbi tíz esztendőben a kedvencem a „Magyar Elsők” sorozat. Hazai elsőkről szól: eseményekről, emberekről, létesítményekről, az első focimeccsről, az első operáról, az első színházról, az első orvosnőről stb. Két gyönyörű kötetben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Az első kötet elnyerte az Év Könyve címet. Eddig 116 film készült el, tíz éve ismétlik a közszolgálati csatornák.

Mit szól az önről készült paródiához? Az emberen nem lesz úrrá ilyenkor a hiúság?

- Messze a legtöbbször sugárzott paródia a Gálvölgyi János által megformált figurám. Zseniális. Aki nem tudja azt, hogy a paródia népszerűsít és jót tesz az embernek, az ne menjen televíziósnak.

Egyébként mi az, amit nehezen visel?

- Az árulást. Annyira nehezen, hogy én a napi összetűzéseket egykettőre elfelejtem, de az árulást, azt sohasem. Ha valaki abban a pillanatában az életemnek, amikor mellém kellett volna állnia, helyette cserbenhagyott, vagy olyankor árult el, amikor nagyon nagy szükségem lett volna rá, annak neve kikerült a naptáramból. Ezekre az emberekre nem haragszom, hanem úgy élem meg, mintha nem lennének.

A televízió képernyőjéről bennünk egy jókedvű, mosolygós ember képe él önről. A családban kire hasonlít ebben?

- Az édesanyám optimista, jó kedélyű maradt a legnehezebb pillanatokban is. A másik pedig, az a bölcs derű, amit az édesapám képviselt. Soha nem mondott senkiről semmi rosszat, mindenkivel megértő, elnéző és emberszerető volt. Nem emlékszem olyanra, hogy a családban bárki is veszekedős, zsörtölődős lett volna. Szüleim tanáremberek voltak, nagy tisztesség számomra, hogy a kollégáik és a tanítványaik a mai napig szép emlékeket őriznek róluk.

A szerencsének mekkora jelentőséget tulajdonít az életben? Szerencsés embernek tartja magát?

- Biztosan szerepe van a szerencsének is ebben, de önmagában nem elég. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy jó televíziós legyek.

Hogyan készül az ünnepekre? Jön a karácsony. Szereti, vagy nem szereti ezt az időszakot?

- Azóta nem szeretem, amióta a lányom kivételével, a szeretett családtagjaimat elveszítettem. Nagyon rövid idő alatt elmentek a szüleim, az öcsém, még korábban a feleségem. Hosszú ideig tizenhárman, tizenöten ünnepeltünk együtt, most csak a lányommal, Csillával, a párjával, az apósommal és az anyósommal üljük körbe az asztalt. Ilyenkor egy kicsit elszomorodunk, és mindig azokra gondolunk, akik elmentek.

Nem fejezhetjük be a beszélgetésünket ilyen szomorúan. Mondjon valami olyat, ami a szívét örömmel tölti el!

- A hetvenedik születésnapomra a lányom egy díszborítékba zárt utazási jeggyel lepett meg. Üzenetként az állt mellette: „Apa, eddig Te valósítottad meg az álmaimat, most én valósítom meg az egyiket az álmaid közül.” Egy tanzániai szafarira szól a jegy, három, afrikai vadlessel. Tudta, hogy ez az örök nagy álmom. Mivel velem jön, így ez lesz eddigi közös útjaink megkoronázása.