Pecsét István hihetetlen küzdelme sikeres volt. Várjuk haza ma este!

Mit kértél a Jézuskától, István?

- Én már megkaptam, amit tizenöt éves koromtól, azóta kérek a Jó Istentől, hogy Crohn-beteg lettem, ami miatt májátültetésre szorultam, és különösen az elmúlt három évben kértem, mióta megtudtam, hogy rákos beteg vagyok. Azt kértem, hogy gyógyuljak meg, kapjam vissza az egészségemet! Ha nem is teljes egészében, de mégis: meggyógyultam! Pedig nem sokan hittek ebben, az orvosok alig három százaléknyi esélyt adtak erre.

Amire nyugodtan mondhatjuk, hogy valódi csoda. Számodra egy újjászületés...

- Igen, valósággal újra születtem. De már akkor is újjászülettem, amikor új májat kaptam a Crohn-betegség miatt tönkrement májam helyett. Úgyhogy nekem valójában három születésnapom van összesen. Örülök nekik, de több születésnapot már nem szeretnék...

Mire gondoltál tavaly karácsonykor?

- Arra, amire az elmúlt három karácsonykor: hogy most talán megadja a jóisten azt, hogy meggyógyulhassak. 2015. november 20-tól szinte állandóan erre gondoltam. Akkor tudtam meg, egy kontroll-vizsgálaton, hogy hiába voltak a sugárkezelések, a rákos sejtek továbbra is ott vannak a májam mellett, nagyon rossz, operálhatatlan helyen, és akkor mondták meg azt is, hogy elfogytak a magyarországi orvosi lehetőségek, már nem tudnak többet tenni értem. Három éve, a két ünnep között kerestem fel dr. Bozsits Attilát, a Dunaújvárosiak Életéért Közalapítvány kuratóriumának akkori elnökét, hogy megkérjem: segítsen! Pont karácsonykor kezdtem el kutatni az interneten valamilyen gyógyulási lehetőség után, akkor bukkantam rá a kínai Fuda központra. Akkor kezdődött el az a történet, ami most ért véget. Kínáról akkor még nem is ábrándoztam, elképzelni sem tudtam, hogy hogyan juthatnék én ki oda. Rosszul telt az a karácsony, de azért próbáltam azt sugározni a család felé, hogy sikerülni fog. Szilveszterkor már arra koccintottunk, hogy sikerüljön. A tavalyi karácsony azért volt különösen rossz, mert azt itthon töltöttem, a Crohn-betegség kiújulása miatt, mivel a kínai orvosok nem vállalták a gyógyítást az átültetett májam miatt. Egy éve még azt sem tudtam, hogy visszajutok-e még valaha Kínába, folytathatom-e a különösen sikeresnek ígérkező kezelést?

Mivel várnak otthon karácsonyra, visszatérve erről a nagyon hosszú útról?

- Most legalább egy évig cukormentes diétát tartok, annak érdekében, hogy ne újuljon ki a rákbetegségem, hiszen a rákos sejtek elsősorban cukorból táplálkoznak. Ugyanezért a húsfogyasztást is igyekszem a minimumra korlátozni, tehát édesanyám megígérte, hogy külön figyelni fog erre. Azért egy jó kis hazai húslevest kapok majd otthon a karácsonyi menüben, aztán krumplit, és különböző grillezett zöldségeket. Nem ehetek majd fehér lisztből készült termékeket és erős fűszereket sem. Úgyhogy gyakorlatilag zöldségen és gyümölcsön fogok élni, de hát ez már igazán kevés korlátozás, különösen ahhoz képest, hogy az életbenmaradásomért kellett küzdenem eddig. Nem gondolnám, hogy véglegesen vegetariánus étrendre állok át, de ki tudja? Lehet, hogy egy év alatt annyira elszokom a hústól, hogy nem is esik majd jól... De a legfontosabb itt az, hogy bármi legyen is az étel, amit édesanyámtól kapok, előtte mindenképpen áldást mondok majd, hogy annyi idő után újra együtt lehetek a családommal, és gyógyultan lehetek velük, ami számomra és alighanem nekik is egy isteni csoda. Aznap este a vacsora előtt a családomért és az egészséges életemért leszek hálás a Jóistennek.

Egy korábbi interjúdban elárultad, hogy a kínai albérletedben főzni is szoktál magadnak. Megtartod majd ezt a szokásodat?

- Az inkább csak kényszer volt. Azért főztem, hogy erős maradhassak, hogy legyen energiám a gyógyuláshoz.

Visszatérve a hazaérkezéshez: milyen hangulatban vagy?

- Hihetetlen, hogy két szomorkodós karácsony után most végre felhőtlenül örülhetek! Még mindig nem szoktam meg ezt a gondolatot. Ez nagyon szép karácsony lesz! Mindvégig tisztában voltam a helyzetem súlyosságával, és hiába igyekeztem nem gondolni rá, mégis bennem volt, hogy az a három százaléknyi esély a talpraállásomra nagyon kevés. A magyar orvosok annakidején, az átültetés előtt azt mondták, hogy ilyen rossz májat, mint az enyém, még sohasem láttak. Úgyhogy volt időm hozzászokni a saját egészségi állapotomhoz. Évekig minden nap azzal a tudattal keltem fel, hogy talán ez a nap lesz az utolsó, és minden este hálát adtam Istennek, hogy megkaptam az elmúlt napot, mintegy grátisz, jutalomként. A májátültetés és a rák együtt nagyon helyzetbe hoztak. Az új máj miatt el kellett nyomni az immunrendszeremet, a rák elleni harchoz viszont éppen az immunrendszeremre lett volna a legnagyobb szükség! Ellentétes szempontok... De küzdöttem!

Ha már a küzdés szóba került... Sokan kritizálták a lapot azért, hogy támogatunk téged, mert azt mondták, hogy sokan szorulnának a tiedéhez hasonló támogatásra, ám nem kapják meg, miért éppen neked szervezzük a támogató kampányt? Mindig azt mondtam erre, hogy mivel semmilyen személyes kapcsolatunk, kötődésünk nem volt korábban, a támogatásunknak egyetlen oka van: az a küzdőképesség, amit mindvégig bizonyítottál!

- Soha nem gondoltam volna, hogy az egész város megmozdul értem, és azt sem tudtam, hogy gyűjtenek-e másoknak? Megleptek az ellenséges hangok, de nem vették el a kedvemet és az erőmet. A küzdelem lehetősége mindenki előtt nyitva áll. Semmi olyan eszközhöz nem nyúltam, ami mások számára nem adatott meg. Elkezdtem valamit, amire lehet építkezni, ami ezután másoknak is lehetőséget teremthet, és az utánam jövőknek talán már könnyebb lesz ilyen közösségi akciót szervezni. Azoknak is könnyebb lehet ez, akik eddig talán nem mertek a nyilvánosság elé állni, akik szégyellték a betegségüket. Rosszat nem tettem, amit tettem, azt bárki megtehette volna. A startmezőn egyedül voltam, nem ismertem senkit, se a polgármester urat, se Bozsits Attilát, a szerkesztőségből sem ismertem senkit. Most már sok embernek köszönhetem, amit elértem. Büszkének kellene lennie a városnak, amiért összefogtak, megmentettek! Én mertem kérni, mert élni akartam!

A karácsony eltelik a viszontlátás, az itthonlét, a gyógyulás örömével. Mi lesz utána?

- Szeretnék családot, szeretnék végre a szakmámban dolgozni. Most már gondolhatok erre is. De először is elmegyek majd a rácalmási éjféli misére: a sok imádság után, amit a gyógyulásomért elmondtam, úgy érzem, hogy ott a helyem!

Miért éppen a rácalmási éjféli misére mégy?

- Egyszerű a válasz: oda hívtak ismerősök.

Hogyan telik majd a karácsonyod? Van a családodnak valamilyen külön hagyománya erre az ünnepre?

- Csendesen telik majd az ünnep, kisebb meghívásokkal. Mi mindig élő fenyőt állítunk a szobába, jó nagyot, olyat, ami a padlótól a plafonig ér. Aztán édesapámmal elmegyünk sétálni, mint gyerekkorom óta minden karácsonykor, mert ő azt mondta: ez az idő kell ahhoz, hogy a Jézuska a karácsonyfára tegye a díszeket, és lerakja az ajándékokat. Amikor azt kérdeztem, hogy édesanyám miért nem jön velünk, akkor mindig az volt a válasz, hogy valakinek meg várnia a Jézuskát...

Hozol valamit emlékbe a szüleidnek?

- Ők nagyon várták a gyógyulásomat, erejükön felül megtettek mindent, hogy sikerüljön. Nekik semmilyen megfogható, földi dologra nincsen szükségük. Ők pontosan tudják, hogy az egészségnél fontosabb földi kincs nincsen!

Tartasz pihenőt? Mivel kapcsolódsz ki a kezelések megpróbáltatásai után?

- Mindenképpen megnézem majd a Star Wars nyolcadik részét... De a két ünnep között még Budapestre is el kell mennem, hogy találkozzam egy régi orvosommal, megbeszéljük a történteket. Azért szeretnék egy kicsit pihenni! Az utóbbi három évet kevés megszakítással kórházakban, klinikákon töltöttem, magányosan, olykor fizikailag is teljesen elzárva a világtól. Most végre úgy érzem, hogy visszakerültem a társadalomba, az emberek közé! Az elmúlt évek nem a családom, nem a barátaim társaságában teltek. Magányos küzdelem volt ez, olyan helyeken, ahol nagyon sok nyomorúságot láttam. Egyfolytában periférián éreztem magam, úgy, hogy már nekem volt kellemetlen. Lelkileg volt nagyon nehéz ez a küzdelem, különösen, amikor úgy éreztem, hogy a betegségeim miatt elhúzódnak tőlem az emberek az utcán. Borzasztóak voltak az elmúlt évek, nem tudtam tervezni, csak a túléléssel foglalkoztam. Valójában nem éltem ebben az időben, csak léteztem.

Nagyon sokat beszélsz Istenről, az égi hatalmakról. Mindig vallásos voltál, vagy a betegséged hozta ezt ki belőled?

- Mindig hívő ember voltam, már gyerekkoromban megkereszteltek, méghozzá nem is akárhol, hanem Máriagyűdön, a híres búcsújáró helyen. A hitem azóta is megvan, ingadozás nélkül. A mai fiataloknál, sajnos, nem nagyon látom ezt a meggyőződést. Mindattól, ami történt velem, csak megerősödött a hitem! Úgyhogy amikor majd Budapestre megyek, az orvosomhoz, mindenképpen szerét ejtem majd annak, hogy elmenjek abba a templomba, ahol 2014. december 8-án voltam. Aznap, amikor közölték velem, hogy rákos sejtek vannak a szervezetemben. Akkor mindjárt tudtam, hogy kihez kell fordulnom. Az én akkori állapotomban minden földi segítség már kevésnek bizonyult. Ezért a templomban az Úr kezébe adtam az életemet, hogy adjon nekem erőt a kereszthez, elbírjam, ne rogyjak meg az új teher alatt. Ott, abban a templomban fogom megköszönni az Úrnak, hogy erőt adott nekem, ami által meglett a mi közös győzelmünk. Nagyon sok imát mondtam azóta, és nem hiába. Meghallgattattam!