A Dunaferr és a magyar válogatott legendás játékosa

Sok mindenre kíváncsi voltam, például arra is, hogy dunaújvárosiként, de elszármazva innen, tartja-e a kapcsolatot a régi csapattársakkal? Hangján érződött, hogy visszatér a régmúltba, és újra az a kisfiú, akit megérintett ez a sport:

- Persze, szinte mindenkivel! Az nemcsak egy csapat volt! A régi csapatban öten voltunk egy osztályból, általános iskola elsőtől nyolcadikig. Később is összetartottunk, mint közösség, hiszen 20-30 éves korig egy csapatban is játszottunk. Akikkel nem egy osztályba jártunk, azokkal is 10 éves korunktól, minimum egy évtizedig együtt terelgettük a pakkot, és bár voltak, akik elszállingóztak ide-oda, de hokis berkeken belül maradtak. Senkinek nincs olyan élménye, hogy ha felhívná a másikat és segítséget kérne, az ne tenné meg. Nem napi szinten beszélünk, de bármi van, hívhatjuk egymást bármikor.

Érdekelt, hogyan találta meg őt annak idején a hoki. Mindig úgy képzeltem, hogy a jégpályán töltött sok-sok korcsolyázás közben valaki felfigyelt rá, elhívta a csapatba, és onnantól sínen, azaz jégen volt minden. A valóság azonban sokkal prózaibb.

- Tízéves koromban kezdtem a jégkorongozni, és egészen addig, amíg az Erdősi Peti, Szélig Viktor, Holló István, Berényi Norbi nem játszottak, és nem hívtak el magukkal, én azt sem tudtam, hogy hol van a jégpálya, és azt sem, hogy van olyan sport, hogy jégkorong. Abban az időben nem volt ilyen, mint most, hogy milliónyi csatorna meg információáradat, hanem, ha jól emlékszem, volt tv-adás fekete-fehérben, TV-maci és utána ágy. Más volt akkor minden. Például az is, hogy a mai fiatalokkal ellentétben mi annak idején még 17 évesen sem gondoltunk arra, hogy fú, ebből fogunk megélni. A jégkorong nekünk először csak hobbi, aztán egy sport volt, és amikor elindultunk a felnőttben, 1992 környékén, azt mondták, kapunk fizetést, mi pedig örültünk, hogy oké, de nem is készültünk rá, csak az ölünkbe hullott. Évről évre minél jobban ment a játék, úgy honorálták a fizetéseket. Eltelt már egy pár év, amikor rádöbbentünk, hogy hú, bakker, mi ebből élünk!

Tíz évvel ezelőtt, 2008-ban, amikor bejutottak az A csoportba, olyanok voltak, mint a népmese hősei, akik legyőzik a sárkányokat. Szerettük őket, mert szereplésük mögött küzdelem, szorgalom, munka volt, nem ismertek lehetetlen. Vajon Godó és a csapat hogyan élte meg azt a sikert? Erre a kérdésre nem válaszolt azonnal. De nem azért, mert nem volt mit mondania, egyszerűen csak megrohanták a szép emlékek…

- Kellett vagy két nap, de talán még több is, mire felfogtuk, hogy mit is csináltunk. fantasztikus érzés volt. A C csoportban kezdtünk. Jött a B csoport, megkaptunk a pofonokat, és visszaestünk. Aztán megint jók voltunk, ismét a B-ben találtunk magunkat, és onnan már nem is estünk le. És akkor feljutottunk az A-ba. Mi tényleg egymásért, és semmi másért, csak a győzelemért hajtottunk! Utána jöttek azzal, hogy a világbajnokságért prémiumot adnak. Arra a kérdésre, hogy hogyan osszuk el, egyértelmű volt a válasz: mindenki ugyanannyit kapjon, hiszen egy csapat vagyunk, mindenki ugyanannyit tett a győzelemért. Igazi csapat voltunk, mondom!

Népszerűségük a lányok körében is érződött. Rajongásig imádták a hokis fiúkat, de vajon ők, és személy szerint Balázs, az egyik legkedveltebb a csapatból miként élte meg ezt? Kicsit zavarba jött a kérdéstől, és nevetve, sokatmondó szűkszavúsággal csupán ennyit válaszolt:

- Jól.

Majd folytatta az életmódjukba való beavatással:

- Éltem akkor, de nem úgy, hogy pia, drogok, éjszaka, bár ebből az éjszaka megvolt, hiszen melyik az a fiatal, aki nem megy el az éjszakába? Rengeteget buliztunk akkor, ugyanúgy, mint ahogyan a mostani fiatalok is, de mégis valahogy máshogy. Én nem voltam a piások közé való. Olyan mentalitású és vidám gyerek vagyok, hogy nekem már akkor sem kellett ahhoz a pia, hogy jókedvem legyen.

A jégkorongszezon közepén van karácsony. Amikor az emberek ünnepelnek, a sportolók nem feltétlenül pihennek. Sőt… A kérdés, hogy befolyásolta-e a karácsonyt a jégkorong, jóformán nem is volt kérdés.

- Abszolút befolyásolta. Egészen addig, amíg játékos voltam, addig nem volt karácsonyom, mert a meccsekre akkor tudott elmenni a közönség, így is tervezték a versenynaptárt. Az ünnepek alatt és között nem volt iskola, sokan akkor voltak szabadságon. Betették tehát a mérkőzéseket december 26-ára, ami azt jelentette, hogy 25-én tuti edzeni kellett. Ha szerencséd volt, megkaptad a 24-ét szabadra, ha nem, akkor 24-én is edzeni kellett. A következő meccs 28-a, aztán 30, és volt rá példa, hogy január elsején is meccseltünk. A szilveszter nekem úgy nézett ki, hogy este házibuli, éjfélkor koccintás gyerekpezsgővel, és aztán haza aludni, mert másnap meccs. Annak idején a B csoportba feljutást orosz utódállamok ellen juniorban úgy értük el, hogy január elsején játszottunk, ha jól emlékszem a beloruszokkal. Köztudott, hogy az oroszok nem mondanak nemet, ha odateszik eléjük a poharat, és soha nem fog kiderülni, hogy azért vertük-e meg őket, mert aznap tényleg jobbak voltunk. Nem feltétlenül a játéktudással lehet megnyerni egy meccset, hanem például a profi hozzáállással. Olyan odafigyeléssel, ami magában foglalja az étkezést, az italfogyasztást, a hidratálást. Innentől kezdve mi aznap jobbak voltunk.

Az utóbbi évek karácsonya azonban már másról szól. Balázsnak családja van, és már van is jéghokis utánpótlás Ladányi névvel.

- Tizenkét éve vagyok házas, négy gyermekem van: egy hete lett egyéves a kislányom, van egy kilencéves kisfiam, tizenhét éves lányom, és egy huszonhárom éves fiam. A nagyfiam korán abbahagyta a jégkorongozást, próbálkozott a bíráskodással, de nem igazán tetszett neki, ő a magánszférában dolgozik és nagyon sikeres. A kilencéves hokizik, most lendültünk bele rendesen, és jár edzésre orrba-szájba, ha azt mondják neki, hogy 26-án edzés, akkor ki kell vinnem… Szerencsére, most nem mondták azt.

A legtöbb sportágnak megvannak a maga elvárásai egy sportoló alkatával, fizikumával szemben. Milyen legyen az a gyermek, aki jégkorongozni szeretne?

- Nincs szabály! Az U12-es korosztályig az eredményt sem számolják, mert nem tartják számon még titokban sem, és sehol nem számít, csak legfeljebb az edzők írják fel maguknak a füzetükbe. Az U14-ben kezdődik el az eredményeknek a nyilvántartása, de ha olyan a klubvezetés, akkor még ott sem számít az eredmény, hanem csak az, hogy mindenki megkapja azt a mennyiségű játéklehetőséget a meccseken is, amennyi a fejlődését szolgálja. Engem ez személy szerint nagyon érint, mert annak idején 15-16 éves koromig nem játszottam, csak meccsenként 20 másodpercet, és tudod mit? Lehet, hogy ez volt a szerencsém. Én iszonyatosan hajtottam, hogy a többieket utolérjem, én is olyan jó akartam lenni, mint ők, megtanultam ezáltal küzdeni, és most ugyanaz van, mint annak idején, hogy ha valaki jobb, akkor annak egy korosztállyal feljebb kell mennie, hogy megtalálja magának a kihívásokat. A mai napig nem értem, hogy tartottam ki 5-6 éven keresztül a hoki mellett úgy, hogy tényleg nulla meccset játszottam, csak pecáztam, áztam-fáztam a cserepadon 59 percet, hogy utána a 60. percben 20-25 vagy akár 51 másodpercet is bemehessek. Így utólag, hogy edző vagyok és átlátom jobban a dolgokat, gondolkodom el rajta, hogy mi lehetett volna, ha akár 20 percet is játszhattam volna…

Godó játékosként már felért a csúcsra, na, de vajon onnan merre vezet az út? Lefelé biztosan nem.

- Új időszámítás kezdődött, amikor elkezdtem edzősködni, most ott próbálok helyt állni. Nem mondom, hogy sikertelenül, mert eddig Debrecenben a junior csapattal egy bronzérmet sikerült bezsebelni annak idején, remélem, hogy nemsokára lesz bajnoki cím is a mostani gyerekekkel.

Év vége van, lehet kívánni, kérni, s bár a beteljesülés nem garantált, de a remény ott van, mint ahogyan a hit és a szeretet is. Mit kíván Ladányi Balázs a dunaújvárosiaknak?

- Emlékszem, annak idején, amikor tényleg nagyon nagy mínuszok voltak, és nem volt fedett pálya, hanem mostoha körülmények, fa deszkás lelátó, amikor másfél-két órával a meccs előtt kellett már érkeznünk, hogy be tudjunk melegíteni, rá tudjunk készülni, akkor a lelátón a legjobb helyek már el voltak foglalva! Volt olyan meccsünk, hogy a fáról nézte az ember, merthogy nem talált már jobb helyet. Én a dunaújvárosi hokinak kívánom, hogy valamilyen úton-módon szerezzék vissza azt a nézőközönséget, aki ott van a városban, csak egyelőre úgy látszik, hogy a nagyja rejtőzködik. Őket kellene valahogy megmozgatni, és erre most minden lehetőség adott, hiszen szárnyal a csapat!