Ha él a gyár, él a város!

A jövőt jó szándékúan ígérők

Szekeres József nyugdíjas esztergályos és unokája, az (akkor) ötéves Benke. Tizenegy percig egy más vidéken élő ember szabta ablakba állni, és nézni a korábbi, akár húsz évvel ezelőtti önmagunkat? Nem akármilyen mulatság. Kéretik kipróbálni. Ritka dolog: kedves embereknek látszunk benne. Lehet, hogy többségünk valóban annak mondható? Igaz, hogy happy end nélküli, de legalább jót reméltet velünk.

A filmben is hiteles volt

Ahogy a hétköznapokban is. Bement a gyárba, és ott maradt a nyugdíjba vonulásáig. Nem az újtól, a változástól való félelem, hanem a szakma és a kollektíva szeretete miatt. Manapság is jól telnek a napjai, csak az utóbbiak hiányoznak az életéből. A bemutatkozása most is ízes, és azt ígéri vele, hogy jót fogunk beszélgetni!

-Én vagyok a Szekeres Jóska, 2005 óta vagyok nyugdíjas. Nem unalmasak a napjaim, mert teszek-veszek itt a ház körül és szerencsére a szomszédokkal is jóban vagyunk. A régi munkatársaimat azért hiányolom.

Egy igazi vasműs életút az enyém

-1960-ban mentem oda esztergályos tanulóként. A szakmunkásvizsga után a kokszolóba kerültem és ott maradtam egészen a nyugdíjig. Jó helyem volt és meg is becsültek, (ötször voltam kiváló dolgozó) ezért aztán én is őket.

Minek oda egy esztergályos?

- Hogyne kellene, nekik mindig lesz feladatuk. Többször egészen különlegeseket is meg kellett oldanunk. Az új kokszoló üzembe helyezésénél például nagyon sok munkánk volt és mind speciális felkészültséget igényelt. Nagyon örülök, hogy ott lehettem, és ezért amit csak tudtam a szakmából azt mindet bele is adtam.

A legkülönlegesebb kihívás volt

- Annál az építkezésnél a speciális anker csavarok elkészítése, amit a beruházó nem szállított le, pedig nélküle nem lehetett volna összeszerelni a berendezést. Ötven méter hosszú, negyvenketteseket kellett legyártanunk. Ehhez persze minden gép „kicsi” lett volna ezért egy nagyon komoly állványt kellet hozzá készítenünk, és a hatalmas méret ellenére is precízen kellett dolgoznunk. Ez aztán mestermunka volt, de nem is egyedül csináltam, mert az képtelenség lett volna. A műszakba sem fért volna bele ez a különleges feladat, ezért munkaidőn kívül dolgoztunk rajta.

A hatvanas évforduló

- Kalandos módon, egy újságíró szomszédunk és barátunk ajánlására kerültem a rendező elé, akinek az unokámmal (akire akkor és ma is nagyon büszke vagyok) együtt megfeleltem, aztán alaposan belemerültünk a filmcsinálásba is. Külön izgalmat jelentett, hogy akkor gyorsan elvégeztek rajtam a kórházban egy műtétet, és a lábadozás közbe készült el film.

Hányszor nézte meg ezt a kisfilmet?

- Nem tudnám megmondani, mert nagyon sokszor. A mai napig is gyakran letöltjük a Youtube-ről. Nem tudom megunni, egy nagy ajándék az nekem az élettől.

„Ha él a gyár él a város”

- Ez volt a film üzenete. Most elég bonyolult lett a világ, de én változatlanul bízok benne, hogy baj nélkül fog tovább működni. Minden vele kapcsolatos hírt megnézek vagy elolvasok. Nyugdíjas vagyok, de odahúz a szívem, és azt szeretném, hogy a maiaknak is adjon kenyeret, amíg szükség lesz az acéltermékekre. Én nem úgy jöttem el, hogy bevágtam magam mögött a gyár kapuját, hanem hálás szívvel, barátsággal. Ismeretlenül is szurkolok a mostani utódaimnak.

A jövő emberének képzeltük, és még az is lehet belőle

Szirbek Benkét imádták a film nézői, hiszen egy szép kisfiúként, minden gyermekszínészes manír nélkül tette a dolgát. Nagypapázott egy jót, kíváncsiskodott, és nem úgy kezelte a labdát, mint Cristiano Ronaldo, hanem ahogy egy korabeli kis srác tette. Remek operatőri bravúr nyomán, szájbarágás nélkül is azt éreztük, hogy a nagyapát és az édesapát követve ő viszi tovább a vasműs pályaívet. Egyelőre, tizennyolc évesen mást ígér a sorsa.

- A családommal együtt már sokszor megnéztem a filmet. Imponál, de nem kavar fel különösképpen. A forgatásra szinte nem is emlékezem, talán csak arra, hogy a fülembe súgták, hogy „csavard meg a papa bajuszát!” Meg is csináltam, ő meglepődött, és a kis film egyik nagy pillanata lett belőle. A hídon felvett jelenetre is emlékezek, amikor a kamionoknak kellett mutogatni. Ennyi. Örülök, hogy részt vehettem benne, egy örök emléke a családunknak. Nem sajnálom, hogy nem csináltak belőlem gyermekszínészt, lehet, hogy így sokkal harmonikusabban telt az életem.

Nem a vasműbe jutás lett a célja

- Most érettségiztem a Magyar László gimnáziumban Dunaföldváron és felvételt nyertem Szegedre az egyetemre programtervező informatikus szakra. Két éve egyre inkább érdekel ez a szakirány és mindent meg is tettem, hogy bekerüljek. Lehet, hogy úgy lett volna kerek a történet, ha én is egy vasas szakmát választok, de így is szurkolója vagyok annak a hatalmas üzemnek, remélem, hogy jobbra fordul a sorsuk!

A „kisfiú” édesapja

Igaz rövid ideig volt látható a filmben, de hangsúlyos szereplője lett Szirbek Zoltán, aki büszkén emelte a levegőbe a jövőt megszemélyesítő kisfiát. Ő az édesapja.

- 1992 óta vagyok a Vasmű dolgozója, de már előtte három évig hengerész és forrasztár szakon a tanulója is voltam a cégnek. Gondoltam, hogy a forrasztár szakma lesz neked az izgalmasabb, ebben a kemencék melegítés technikájával foglalkozunk. A fémhengerlés is egy izgalmas, az izzó, pattogó revék miatt látványos, és mellette nagy precizitást megkövetelő feladat.

Miért a vasműt választottad?

- Mert nagyon megtetszett. Eredetileg géplakatos akartam lenni, vagy kovács, aki az acéllal dolgozik. Utólag is úgy látom, hogy az valami olyasmi, mint a szobrászat. Aztán még a pályaválasztás előtt elvittek bennünket a vasműbe, és amikor megláttam az ottani fantasztikus, látványos munkafolyamatot, onnét már semmi más nem járt az eszemben, én is azt szerettem volna csinálni.

Három évtized után mi tart téged a gyárban?

- A szeretet. Konokul bízok abban, hogy fönnmaradunk és én is innét megyek nyugdíjba.

A film nyomán híressé vált a családotok!

- A vasmű megszületésének 60. évfordulójának alkalmából történt a forgatása és én nagyon örültem, hogy a papa belekerült. Annál is inkább, mert ő egy igazi példaképnek való és a nagy öregek közé számítható. Ott kezdett el dolgozni és negyvenhét év után onnét is ment nyugdíjba. Összeforrt az élete a gyáréval. Kisfiam is fontos szerepet kapott benne, a papával együtt szerepeltek. Az ő megjelenése valóban a hitet jelentette és nem csak átvitt értelemben. A mai napig nagyon jó kapcsolatban él a nagyapjával. Egy kis villanásra én is megjelentem benne, amikor boldogan a magasba emelem. Abban sem volt túlzás, olyan volt és maradt a viszonyunk egymással. Jó emlék maradt az egész életemre.

A kiváló kapcsolatunk a pályaválasztással is megmaradt. Semmiképpen sem szerettem volna befolyásolni a döntését, ami őt a számítástechnika felé vitte. Még így is előfordulhat, hogy ha szerencsésen alakul a vasmű sorsa, akár ő is kaphat még ott állást, ha nem is az acélgyártás világában.