Az „El Dorado Canyon” hadművelet

Az USA légi ereje 200 harci repülőgéppel légitámadást intézett Tripoli és Bengázi ellen, megtorlásul a néhány nappal korábban Nyugat-Berlinben elkövetett bombamerényletért. Az alattomos támadásért az Egyesült Államok kormánya Kadhafi akkori líbiai vezetőt tette felelőssé, ugyanis az esetet kivizsgáló nyomozók kijelentették, hogy egy líbiai ügynök helyezte el a bombát a nyugat-berlini szórakozóhelyen. Ezt követően Ronald Reagan április 14-én parancsot adott a líbiai célpontok bombázására, amit a légierő, a tengerészet és a tengerészgyalogság közös, az „Operation El Dorado Canyon" elnevezésű hadműveletben hajtott végre.

Líbia már a nyolcvanas évek elején Washington célkeresztjébe került

Ronald Reagan 1981-ben került az amerikai elnöki székbe, de Líbia már akkor is kiemelt fontosságú ellenséges célpontnak számított. Moammer Kadhafi nyíltan Izrael-ellenes politikát folytatott, és több terrorszervezetet is pénzelt Szíriában és a palesztin területeken. A líbiai vezető helyzetét csak rontotta az a tény, hogy ő magát az iszlám szocializmus megtestesítőjeként hirdette, ezért jó kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, sőt atomhatalmi ambíciói is voltak, amit az amerikaiak nem néztek jó szemmel. Líbia miután megszállta Csádot, az afrikai ország bányáiból jelentős mennyiségű és jó minőségű uránhoz jutott, ezért is tartottak az amerikaiak attól, hogy a líbiai diktátor atomfegyvert fog kifejleszteni. A nyugat-európai országok támogatták az USA Kadhafi-ellenes politikáját, amire az bombamerényletekkel válaszolt, 1985 decemberében a bécsi és római reptéren is pokolgépek robbantak. Kadhafi pedig kijelentette, hogy ha a nyugat-európai kormányok továbbra is ellene vannak, számíthatnak az ilyen folytatásra. Kadhafi több Európában működő szélsőbalos terrorszervezetet is támogatott anyagilag, olyanokat, mint az olaszországi Vörös Brigádokat, vagy a Nyugat-Németországban aktív Vörös Hadsereg Frakciót, és az Ír Köztársasági Hadsereget.

Washington mindezeket nem nézte tétlenül, és 1986 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Líbiával, majd repülőgép-hordozókat vezényelt a Földközi-tengerre. Kadhafi erre hadrendbe állította a szovjetektől kapott SA rakétavédelmi rendszert. A helyzet pattanásig feszült, de katonai cselekményre mindaddig nem került sor még Nyugat-Berlinbe fel nem robbant a már ismertetett bomba. 1986. április 5-én hajnalban bomba robbant egy nyugat-berlini klubban, a La Belle-ben. Nyugat-Berlint minden oldalról a Német Demokratikus Köztársaság vette körül, de a hidegháború idején a város egy részét fallal elkerítették, így egy része politikailag a nyugathoz tartozott. A helyi diszkókban ezért gyakran megfordultak amerikai, angol és francia katonák is. Az április 5-i robbanásnak 230 sérültje volt, köztük az amerikai hadsereg 79 katonája. A merényletben továbbá életét veszítette az amerikai hadsereg két őrmestere is, mindezt az USA nyílt támadásnak nyilvánította.

A szálak egyértelműen Líbiához vezettek

A nyomozás elkezdődött, közben ezzel egy időben különböző egyeztető tárgyalások is megkezdődtek a két fél között, amelyben több európai és arab állam is megpróbált közvetíteni, de erőfeszítésük nem járt sikerrel. A berlini fal leomlása után, nyilvánosságra kerültek a kelet-német titkosszolgálat aktái is, melyekből kiderült, hogy az amerikai hírszerzés információi helyesek voltak, az NDK Líbiai követségén dolgozó ügynökök tervelték ki a merényletet. Ronald Reagan a terrorakció után azonnal megvádolta Moammer Kadhafit, őt tartotta a főbűnösnek, majd nemsokára kiadta a tűzparancsot. Több politikai elemző azt állítja és ezt a nézetüket ma egyes történészek is alátámasztják, hogy ez akkor csak egy ürügy volt az amerikaiaknak, hogy borsot törjenek a kommunisták orra alá, illetve, hogy ebben a katonai akcióban, az USA élesben tesztelhesse legújabb fegyvereit. Valóban az sem kizárt, hogy a nyugat-berlini diszkó robbantás volt az utolsó csepp a pohárban, Reagan számára Líbia megtámadásához. Egy biztos, hogy az eset előtt is már az amerikaiak szimuláltak egy esetleges Líbia elleni támadást. Az erre vonatkozó gyakorlatot még 1985 októberében tartották meg, vagyis hónapokkal a La Bellében történt robbanás előtt.

Elkezdődött a hadművelet

1986. április 15-én mintegy 200 harci repülőgép, köztük 18 F-111F típusú vadászbombázó szállt fel nagy-britanniai légi támaszpontokról és kezdte bombázni a főként Tripoliban és Bengáziban lévő líbiai célpontokat, katonai repülőtereket és támaszpontokat. Az alig negyed óráig tartó hadműveletben célzott csapást mértek öt kiemelt fontosságú katonai célpontra Líbia területén. Az „El Dorado Canyon” hadműveletben kizárólag amerikai repülőgépek vettek részt, de a támadás a Brit Királyi Légierő is támogatta. A Földközi-tengeren állomásozó repülőgép-hordozók több géppel is a fedélzetükön készen álltak a hadműveletre. Több olyan korszerű bombázók álltak az amerikaiak rendelkezésére melyeket nem sokkal előtte állítottak hadrendbe, sőt a Pentagon azt is fontolóra vette, hogy bevetik a világ első hadrendbe állított lopakodóját, de később mégis elvetették ezt az ötletet. A Pentagon az Amerikai Védelmi Minisztérium székhelye az Amerikai Egyesült Államokban, Virginia államban. A légicsapások során az amerikaiak néhol célt tévesztettek, így civil áldozatok is voltak, sőt majdnem eltalálták a Tripoliban lévő francia nagykövetséget is. Az akció után hivatalosan 40 líbiai áldozatról érkezett jelentés, egyesek szerint köztük volt Kadhafi lánya is, az amerikaiak egy gépet veszítettek két pilótával a fedélzetén, amit az egyik líbiai katonai bázisról lőttek le. A légicsapás eléggé kínos volt, mert az európai országok nagy része azt nem támogatta, sőt még azt is megtiltották, hogy az amerikaiak használják a légterüket is. Az ENSZ is ellenezte az akciót, akárcsak Franciaország és Spanyolország is, a franciáknak az volt a véleményük, hogy nem légicsapásokra van szükség, hanem Kadhafi elmozdítására a hatalomból. Az amerikai bombázóknak így nem volt egyszerű dolguk, az angliai támaszpontokról indultak, a Gibraltári-szoroson át érték el a Földközi-tengert, ahol tankergépekről pótolták az üzemanyagot, többszöri feltöltéssel, majd csak ezután támadhattak. Reagan elnök, mint volt színész pontosan tudta, hogy a háborúnak jól kell kinéznie a tévében is, ezért az egész líbiai akció remek médiatámogatást kapott. Az öbölháború alatt a CNN műsoridejének jelentős részét a rakétákra szerelt kamerákról sugárzott képek adták, elmondható, hogy a líbiai offenzíva egy kísérleti adás volt. Az amerikai bombázók szinte minden előre kijelölt célpontot megsemmisítettek, a líbiai légvédelem ugyan tüzet nyitott a gépekre, de jóformán vaktában lőttek, a bombázók felmorzsolták Kadhafi légvédelmét, majd több száz tonnányi rakétát és bombát szórtak a kijelölt célpontokra. A légierő videofelvételein még Kadhafi sátra is látszott, ami szintét a Tv adásnak volt köszönhető.

Mennyire volt sikeres az akció?

A bombázások után Kadhafi bejelentette, hogy népe győzedelmeskedett az amerikai agresszor felett, de jelezte, hogy addig nem hajlandó tárgyalni az Egyesült Államokkal, amíg Reagan ül az elnöki székben. Kijelentette, hogy az USA nem Líbia, hanem személyesen őt és családját támadta meg, majd részleteket közölt arról, hogy miként kellett elmenekülniük az elnöki rezidenciáról. Az akciónak egyébként nem sok hozadéka volt, hiszen a líbiai terrorakciók még évekig folytatódtak. Hiába hangoztatták azt az amerikaiak, hogy precíziós támadást hajtottak végre Líbiában, mint azt az előbb közöltük több civil is életét veszítette, a sebesültek száma pedig meghaladta a háromszázat. A kórházak megteltek, a francia nagykövetség területére is hullottak bombák, de megsérültek a Tripoliban lévő svájci és iráni nagykövetségek épületei is.

Egyes vélemények szerint ezeket a károkat a líbiai légvédelmi rakéták okozták miután azok célt tévesztettek és visszahullottak a földre. Kadhafi túlélte az akciót, amit annak köszönhet, hogy felhívta őt az akkori olasz miniszterelnök, Bettino Craxi és figyelmeztette a líbiai diktátort a közeledő veszélyre, így annak még ideje volt elmenekülnie a bombák elől. Az ENSZ elítélte az amerikai támadást, és a közvélemény is a britek ellen fordult, amiért támogatták a hadműveletet. A Szovjetunió, bár barbárságnak minősítette az amerikai beavatkozást, nem nagyon foglakozott az üggyel, a gorbacsovi peresztrojka idején más gondjuk is volt, mint a líbiai probléma, főleg az után, hogy Kadhafi többször is nyíltan bírálta a szovjetek új politikáját. A líbiai diktátor nemcsak ezt az amerikai támadást élte túl, hanem Reagant, a Szovjetuniót és a hidegháborút is. 2011 februárjában kezdődött líbiai polgárháborúban lázadó kormányellenes fegyveresek fogságába került, és halálos lövést kapott. A fiával együtt temették el a sivatagban.

Felhasznált irodalom: 

https://honvedelem.hu/hatter/multidezo/harminc-eve-buntette-meg-az-egyesult-allamok-libiat.html

Muammar al-Kaddáfi: A Zöld könyv; Líbiai Arab Népi Szocialista Dzsamáhirijja Népi Irodája, Budapest, 1988

A Zöld könyv; Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011 (A demagógia klasszikusai)

Beth A. Fischer: Reagan külpolitikai fordulata – A hidegháború vége, fordította: Bácsi-Nagy András, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2017

Marosi Antal: A szabadság ára. A Kadhafi-álom szertefoszlik; Zrínyi Média, Bp., 2011

Harry Gregory: Kadhafi; ford. Horváth Pál; Eötvös, Bp., 1990.

James Rosebush: A valódi Reagan. Mi tette naggyá Ronald Reagant, és miért fontos ez?; ford. Magyarics Tamás; Antall József Tudásközpont, Bp., 2021

Michael H. Hart: 100 híres ember : A kezdetektől napjainkig. Budapest, Magyar Könyvklub, 1994