Nem hiszem el

Kiült a fásultság a fiatal eladónő arcára, aki a pult mögött rendszerezte a frissen sült árut vasárnap délelőtt a szupermarketben. 

Első utam általában a nagyáruház kifőzdei részlegéhez vezet, mielőtt bevásárlókosarat ragadnék, mindig vetek néhány pillantást az aznapi kínálatra. Ezzel nem vagyok egyedül, egy fiatalasszony horgonyzott le mellettem két aprócska gyermekkel. A nő felmérte a lehetőségeket, aztán egyenesen az eladónőnek szegezte a kérdést, hogy miért nem adják féláron a 600 forintos pizzaszeletet, holott vasárnap van, és a múltkor is így volt. Csak zárás előtt árazzák le a felére, jött a válasz, kissé odavetve. Az anya azonban nem engedett, mert úgy érezte, hogy ez most itt nem igazság. 

Az eladónő folytatta egy ideig a magyarázatot, aztán belefáradt az értetlenség láttán. „Ezt nem hiszem el...” csúszott ki a bolti alkalmazott száján, és folytatta a pakolást, nem foglalkozva többet a leárazásról kérdező vevőkkel. Az anya ekkor feladta, láthatóan csalódottan. A gyerekei felé fordult, hogy kiterelje őket az üzlethelyiségből, miközben csüggedten ő is azt mormolta: „Ezt nem hiszem el...” 

A jelenetben volt valami hétköznapi, de egyben önmagán túlmutató, tűnődtem el rajta. Fogtam a bevásárlókosarat és befordultam a polcok közé. A szememet végigjárattam az árukon és az árcédulákon. Határozottan meglepődtem a látványon. Aztán belőlem is kibukott annyi, hogy „Ezt nem hiszem el...”