Elhagyva

Háromgyerekes anyaként sokat törtem a fejem az eseten, mi vihet rá szülőket arra, hogy egy csecsemőtől megváljanak egy utazás kedvéért. Talán maguk az érintettek sem tudnának épkézláb választ adni rá. Visszatekintettem az elmúlt csaknem tizenöt évre, amióta magam is gyerekeket hurcolok a város különböző pontjaira, más-más helyekről. Mentünk mi otthonról oviba, oviból néptáncra, oviból tesóért suliba, suliból oviba, zeneiskolába, haza, majd úszni, és értük, és eléjük. Minden kombinációra tudok már gyakorlati megoldást. Mivel az apjuk nem vezet autót, a hadművelet mindig rám maradt, és bevallom, gyakran pásztáztam az anyataxi visszapillantó tükrében, hogy ki hiányzik a hátsó ülésről, az illető gyerekért mikor és hova is kell menni. 

Ha egy kicsit késve is, vagy éppen túl korán, de mindig mindenhova odaértünk, és soha, senkit nem vesztettem el útközben, nemhogy még ott is hagytam volna valakit valahol. Sőt, hozzánk gyakran befértek más lurkók is, akiket különórára vittem az enyémekkel. Őket is sikerült épségben és időre leszállítani, ám ebben az esetben fokozottabb az izgalom, hiszen más gyerekéért is én vállalom a felelősséget. 

A reptéri történet emiatt érthetetlen a számomra: amíg a hozzám hasonló anyák mások gyerekéért is ugyanúgy képesek felelősséget vállalni, a reptériek még a sajátjukért sem. Egy csecsemő nem más, mint maga a lehetőség, hiszen bármivé válhat megfelelő gondoskodásnak köszönhetően: gyógyítóvá, hódítóvá, egy jó központifűtés-szerelővé, egy bátor áccsá, vagy éppen a világ megváltójává...