A hallucinogén gombáktól az új kokainig - a fájdalomcsillapítás története

A definíció szerint a fájdalom olyan kellemetlen szenzoros és emocionális élmény, amelyet a szövetek aktuális vagy potenciális károsodása okoz. Az orvostudomány már a kezdetek óta keresi azokat a lehetőségeket, amelyekkel felveheti a harcot a vérveszteség, a gyulladás, a fájdalom és a sebek elfertőződése ellen. Az érzéstelenítés (fájdalomcsillapítás) története két nagy korszakra osztható: az őskortól 1846. október 16-ig és ettől a dátumtól kezdve mostanáig. Mondhatjuk úgy is, hogy William Thomas Green Morton előtt és után. Az érzéstelenítés legnagyobb mérföldkövét ugyanis az amerikai fogorvos „verte le”: ő fedezte fel az érzéstelenítő belégzést. Attól kezdve a sebészetben gyakorlatilag megszűnt a fájdalom, így Morton tekinthető az első aneszteziológusnak. De kezdjük a legelején!

Gombák, gyógynövények, bor

Már az őskorban bizonyíthatóan léteztek olyan beavatkozások, amelynek végrehajtásához biztosan szükség volt valamilyen érzéstelenítésre. Régészeti leletek nyomán tudható, hogy az ősember ismert és feltételezhetően „műtétek” esetén is használt bizonyos hallucinogén gombákat, melyek mellett szóba jöhettek még a gyógynövények is. Évezredek óta ismert és alkalmazott növények a mák, a mandragóra, a bolondító beléndek, az indiai kender és a csattanó maszlag. Ezeket nem csak külsőleg, vagy szájon át, de egyes esetekben testnyíláson keresztül juttatták a szervezetbe és később, az ókori kelet államaiban már tudatosan termesztették is őket. A leghatásosabb gyógyszernek ebben az időben az úgynevezett terjéket tartották, amelynek több mint 70 összetevője volt, köztük olyanok, mint a mirha, fahéj, tömjén, ópium, viperahús, állati váladékok. Ezt a keveréket szinte mindenre ajánlották.  

Az ókor legelterjedtebb szedatív (nyugtató) szere viszont a bor volt, melyet először Mezopotámiában készítettek és egyik összetevője az első, ember által előállított kémiai anyag, az etanol (alkohol) volt. Az etanollal ráadásul eredményesebben nyerték ki a gyógynövények hatóanyagait is, így a „gyógyborok” hatékonynak is bizonyultak. Emellett persze számos módszert is próbáltak alkalmazni a fájdalom csillapítására, így pl. hűtést, borogatást, zsibbasztó hatású anyagokat, masszírozást, sőt Hellászban kasztrálás előtt a fojtogatást is.

Az altatószivacs fénykora

A sötétnek nevezett középkorban az arab és perzsa orvosok már alkalmaztak belélegezhető érzéstelenítőket. Európában azonban ekkor és még hosszú ideig az altatószivacs dívott, amit eredetileg tengeri szivacsból készítettek különböző anyagok keverékébe áztatva. Ezzel fedték a beteg arcát. A beavatkozás után aztán egy másik, többnyire ecetes szivaccsal térítették magához. Az altatószivacs az itáliai Monte Cassinó-i apátságból – amely orvosi központtá vált – indult hódító útjára. Eközben az angolok, szokás szerint, a maguk útját járták, ott az úgynevezett dwale dívott 1200-1500 között, ami szintén különféle – de a kontinensen alkalmazottaktól eltérő – anyagok keverékét tartalmazta. Mindkét altatási módszer gyenge pontja volt az alkalmazott anyagok mennyisége, hiszen jócskán szerepelt közöttük olyan, amiből a túl sok akár halált is okozhatott, viszont elégtelen altatás esetén a beteg műtét közben rúg-kapált, az orvos nehezen dolgozott. 

A középkor nagy felfedezése az éter (dietil-éter), amelynek altató hatására a 16. században figyeltek fel. Ennek ellenére műtéteknél csak a 19. században alkalmazták rendszeresen, ma azonban már csak állatkísérletekben használják. Kísérleteztek különböző narkotikumokkal is az érzéstelenítésre, ám a súlyos mellékhatások miatt inkább más utakat kerestek. Így találtak rá a kéjgázra (nevetőgáz), amelyet a 19. században fogászati beavatkozásokkor használtak és használják ma is. 

Fogzik a baba? Morfint neki!

Az Újvilág felfedezésével a gyógynövények sora is bővült Európában, ekkor került hozzánk a kokacserje (kokain), ami számos gyógyászati termék egyik alapanyagává vált. Elsősorban helyi érzéstelenítésre használták az orr-fül-gégészetben, de létezett belőle cukorka és gyógyital is (lsd. az egyik ismert kóla terméket). Az ópiátok is évszázadokig használatban maradtak. Ma már fura, de heroint raktak a köhögés elleni szerekbe, illetve morfint kisgyerekeknek a fogzás elleni fájdalom csillapítására készített szirupba. 

Az operáció közbeni modern érzéstelenítés első módozatai csupán a 19. században jelentek meg. Igaz, akkor gyorsan eljutottak a tökéltes megoldáshoz, így a rúgkapáló, fájdalomtól üvöltő betegből egy mozdulatlan, tudatától és akaratától megfosztott test lett. Ám ez mind a betegnek, mind az orvosnak pozitívumot jelentett. 

Hazánkban először Balassa János, a Sebészeti Kóroda tanszékvezetője alkalmazott narkózist 1847-ben, a módszer amerikai megjelenését követő évben. Ugyancsak ekkor kezdett Flór Ferenc a műtéteknél kloroformot használni, ez az altatási módszer a szabadságharcot követően vált elterjedté. Később azoban felfüggesztették a használatát, mivel mellékhatásként májkárosodást, szívritmuszavart, sőt halált is okozhat. 

Az úgynevezett első generációs érzéstelenítők közül mára csak a kéjgáz maradt. Megjelentek viszont a második generációs érzéstelenítők, melyeket attól függően is alkalmaznak, hogy milyen hosszú és mekkora fájdalommal járó műtét vár a betegre. Ilyen többek között a novocain (új kokain), más néven prokain, a műtéti beavatkozásoknál egyik leggyakrabban használt helyi érzéstelenítő.