Az isztambuli janicsárlázadás leverése, az elit egység bukása

Történelem - A janicsárlázadást az váltotta ki, hogy a felkelők tudomására jutott, hogy a szultán egy új hadsereget szeretne kialakítani, és ebben már nem számít a janicsárokra. Az 1800-as évek elején már a török hadsereg és a lakosság sem szimpatizált a janicsárokkal, így amikor a lázadás alkalmával a szpáhi lovasság visszakényszerítette őket laktanyáikba, a török tüzérség pedig sorozatos ágyú­tűzzel szinte megsemmisítette a janicsár alakulatokat, a közvélemény az uralkodó oldalára állt. Ezzel II. Mahmud szultánnak sikerült megszabadulnia a janicsároktól, akik a lázadás leverése után megszűntek önálló katonai egységként működni. 

A janicsárok 

A janicsár (törökül új sereget jelent) az oszmán seregben szolgáló zsoldos gyalogságnak volt a katonája. Az első janicsárcsapatokat 1362-ben I. Murád szultán hozta létre, ideológiai alapjait pedig az 1300-as években megalakult bektasi dervisrend szolgáltatta. 
A bektásik egy, az iszlámon belüli iskolai rend követői. A bektásik feladata az Oszmán Birodalomban a janicsárok szellemi-katonai nevelése és a hittérítés volt. A bektásik közé tartozott Gül Baba is, később idővel vesztettek erejükből, manapság Albániában és a nyugati albán közösségekben él tovább a hagyományuk. 

A janicsárokat a közhiedelemmel ellentétben csak kisebb részben képezték ki keresztényekből. Az I. Murád által létrehozott janicsárság egy olyan gyalogos csapat volt, amelynek tagjait a janicsáriskolákban már 10-15 éves koruktól kezdve arra nevelték, hogy a mindenkori szultánt feltétlen odaadással szolgálják. A janicsárok alkották a szultán testőrségét is, a nagy hódító I. Szulejmán szultán koráig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartoztak háborúba menni. Később IV. Murád szigorú rendelkezéseket hozott a janicsárokkal kapcsolatban. Nem dohányozhattak, nem szívhattak ópiumot, a korrupt­nak ítélt janicsárokat pedig az uralkodó egyszerűen lefejeztette. A török hódítások egyik legfontosabb alapját az – európai had­ügyi rendszerben is – szinte egyedülálló módon megszervezett reguláris gyalogság, a janicsárság adta. A korai török hódítások megtorpanásakor az akkori oszmán hadsereg vezetői felismerték azt, hogy az erős falakkal védett várak a nomád eredetre visszavezethető könnyű lovassereg számára szinte bevehetetlenek, ezért szükségessé vált egy ütőképes gyalogos seregtest kialakítására, így jött létre a janicsárság. A janicsárhadtest szervezeti felépítése igen bonyolult volt. A hadtest vezetője a janicsáraga volt, a többi janicsártiszt és -vezető neki volt alárendelve, fegyvernem és szakszolgálat szerint. 

A janicsárok zászlaja eleinte vérpiros volt, rajta ezüst félhold és kard, később minden egységnek volt külön zászlaja, amelynek fele sárga, fele pedig vörös volt. Fegyverzetük két részből állt, az egyik alakulat hosszú puskával és széles görbe karddal rendelkezett, a másik csoport pedig íjat, nyilat és kardot viselt. Ruházatuk a következő volt: fejükön kerek, magas, hátukra lecsüngő fehér nemezsapka volt, továbbá térden felül érő, elöl gombos, derékon övvel összeszorított dolmányt, majd e fölött hosszú, kétujjú köpönyeget viseltek. Létszámuk a megalapítástól kezdve folyamatosan nőtt, 1480 körül számuk még csak alig haladta meg a 10 ezer főt, közel száz év múlva már több mint 13 ezren voltak, az 1600-as évek elején számuk viszont már meghaladta a 38 ezer főt. Ez valószínűleg abból adódik, hogy a XVII. század elejére az oszmán hadsereg már gyalogság–lovasság arányában kezdte megközelíteni a nyugati seregek hasonló seregtestek közötti arányát, ami jól mutatja azt, hogy az oszmán sereg megpróbált az európai viszonyokhoz alkalmazkodni. 

A janicsárok harcmodora és sorozása 

A janicsárság mint reguláris udvari zsoldos gyalogság az oszmán hadsereg az európai front háborúinak legfontosabb, sőt gyakran csataeldöntő seregtestévé vált. A jól kiképzett, zárt sorokban harcoló gyalogság a korai európai háborúkban sikerrel lépett fel, a nehézkes, harci alakzatok variálására képtelen, egyénien harcoló és fegyelmezetlen nehézlovasság ellen. A lőfegyverek bevezetése a janicsároknak hatalmas tűzerőt is biztosított, ami még jobban megerősítette őket a különböző csatákban. Ha azonban mégis sikerült az ellenfélnek legyőznie a janicsárságot, akkor az nagy valószínűséggel a csata elvesztésével is járt, gyalogsági támogatás nélkül ugyanis az oszmán lovasság nem bizonyult elég erősnek. A janicsárok nagyon jól bántak a karddal, de ez többnyire védekező fegyver volt, a különböző kézitusákban viszont remek helytállást biztosított a török gyalogos katona számára. Idővel viszont fordult a kocka, a fegyveripar nem fejlődött kellőképpen a törököknél, így a janicsárok és az összes többi, kézi lőfegyverrel rendelkező egység tűzereje nagyon elmaradt az európai fegyverek erejétől. Nehezítette a helyzetüket a szurony megjelenése is, amit az európai haderők tömegesen szabványosítottak, ugyanakkor a törökök egyáltalán nem vezették be. Így egy európai gyalogos a janicsárral szemben egyszerre jelentett tüzelő és döfő erőt is, ami már nagy előnyt biztosított a muskétások számára. 

A janicsárok sorozására és taníttatására a törökök létrehoztak egy elit iskolát

A janicsárok sorozására és taníttatására a törökök létrehoztak egy elit iskolát, ahol a válogatás szigorú szabályait „A janicsárok törvényei” című könyv részletesen leírja. Érdekes, hogy keresztény papok valamint falusi elöljárók gyermekeit nem volt szabad elvinni, ha valaki egyke, árva, testileg hibás vagy beteg volt, úgy őket sem. Az említetteken kívül nem volt szabad muszlimokat, grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni, az iszlám hitre áttért bosnyákokat viszont már igen. Az összegyűjtött gyerekekről még szülőföldjükön részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották őket, és elindították őket Isztambulba, ahol a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján leellenőrizték, körülmetélték, továbbá hitük megtagadására kényszerítették, majd képességeik szerint három csoportba osztották őket. A szép kinézetűeket a szultáni palotához, az erős fizikumúakat pedig a palotakerthez irányították, az átlagos képességű gyerekeket a fizikai kiképzés és nyelvtanulás, valamint a kulturális asszimiláció céljából hét-nyolc évre ingyen bérmunkásnak közrendű török embereknek adták át. A tanulóévek leteltével a törökül már jól beszélő, hitükben megerősödött fiatalokat az isztambuli és más kiképzőhelyekre vitték, ahol további fizikai kiképzésnek vetették őket alá. Később a megfelelőnek ítélt megterhelések lejártával hivatalosan is felvették őket a janicsárok testületébe. A janicsáriskolák célja az volt, hogy hithű, de ugyanakkor gyökértelen harcosokat neveljenek az oszmán hadsereg számára, akik csakis a szultántól függenek. Az „agymosás” azonban nem volt tökéletes, több neves történész is rámutatott arra, hogy a janicsárok zöme még felnőttkorában is beszélte anyanyelvét, gyökereitől tehát nem szakadtak el végleg. 

Később a janicsárok utánpótlása már nemcsak a keresztény gyermekek átnevelése alapján történt, hanem a janicsárok döntő többsége akkor már az egykori janicsárok gyermekei közül kerültek ki, mégpedig apjuk vagy annak valamelyik bajtársa ajánlatával. Az elit janicsáriskolába ugyanis nem volt egyszerű bekerülni, még egy hivatásos török katona gyermeke számára sem, ez ugyanis tekintélyt és rangot jelentett az akkori Török Birodalomban. 

A különböző janicsárfelkelések 

A janicsárok fokozatosan felismerték saját fontosságukat, és ezért egyre többet követeltek maguknak. Először 1449-ben lázadtak fel, magasabb zsoldot kértek, amit meg is kaptak. Két év múlva ismét több bért követeltek, amit az uralkodó jóvá is hagyott, de ez csak növelte étvágyukat. A XVIII. század elején a janicsároknak már akkora befolyásuk volt, hogy a kormány ügyeibe is beleszóltak. Szultánokat tudtak hatalomra emelni vagy onnan elmozdítani, igyekeztek irányítani a kül- és belpolitikát, valamint késleltették a török hadsereg reformjait. Ahogy a janicsárok befolyása nőtt, úgy csökkent a harci hatékonyságuk. 1807-ben újból fellázadtak, majd megfosztották III. Szelim szultánt a hatalomtól, aki egy modernebb hadsereget akart szervezni európai mintára. 1810 áprilisában a janicsárok több mint 2000 házat gyújtottak fel Gallipoliban, az egykor fegyelmezett, tisztelettudó katonákból korhely, semmirekellő egyének lettek. Odáig vetemedtek, hogy a szultán háremében elcsábították a háremhölgyeket, és sokukat teherbe is ejtettek. Az akkori hivatalos jegyzékek szerint 135 ezer fő volt a janicsárok száma, de többségük nem volt tényleges szolgálatot teljesítő katona, azonban rendszeres zsoldfizetés járt nekik, ami a nagy gondokkal küszködő török államkincstárnak hatalmas terhet jelentett. Szerbiában a janicsárok egy csoportja önálló katonai juntát hozott létre, amely rémuralmat gyakorolt egész Szerbia felett. Smederevóban egy nagy vérengzést hajtottak végre, ami kiváltotta az első szerb felkelést. Végül a XIX. században II. Mahmud szultánnak sikerült egyszer és mindenkorra megszabadulnia a janicsároktól, miután leverte az említett felkelésüket, és ezzel meg is szüntette tevékenységüket. 

Felhasznált irodalom:
– https://toriblog.blog.hu/2008/02/21/a_janicsar_hadtest_az_oszman_hadseregben. 
– Magyar történelmi fogalomtár Gondolat, Budapest, 1989. 
– Földi Pál: Janicsárok szép napjai (Török hadtörténet) Moly-adatlap Anno Kiadó, Budapest, 2008. 
– Szakály, Ferenc. Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1982. 
– Matúz József. Az Oszmán Birodalom története. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990. 
– İlber Ortaylı. Az Oszmán Birodalom leghosszabb évszázada. Gödöllő: Attraktor, 2004.