A pozitív emberek mindig egymásra találnak

2020.08.01.

Szombaton, a Garrone folyó partján fekvő Montréjeau városából indultam. Nem volt konkrét tervem, csak menni, amennyit tudok. Ez egy lankás szakasz, ahol néhol napraforgóhullámok színezték a tájat. Az időjárás kedvező volt a biciklizéshez, reggel szemerkélt egy órányit, ez után maradt a kellemes felhős idő némi széllel. Sok látni való nem akadt, a kisvárosok sem tűntek annyira csodának, úgyhogy próbáltam haladni. Viszont a platánfák sora egy-két faluba vezető úton igazán tetszett. Gardouch városához érkezve pedig meglepetés volt számomra, hogy szép sima bicikliút fut a Midi csatorna mellett, amin rengeteg kis hajó közlekedett, és megannyi ember biciklivel vagy épp gyalog a parton. Castelnaudary városától pedig versenyt futottam az idővel, illetve a boltok nyitvatartásával, így 40 km/h sebességet tartva az utolsó 30 kilométer erejéig érkeztem Carcassonne városába. Ahol megszálltam az este.

2020.08.02.

Vasárnap reggel városnézés volt betervezve, amit azért nem vittem túlzásba, de megnéztem, ami érdekelt. A vár csodálatos, rengeteg tipikus francia étteremmel és egyéb boltokkal tele. Igazán hangulatos kis utcák találhatók itt, amikben szívesen tévedtem el, bár rengeteget ember tobzódott fel a hétvégére, ez miatt nem töltöttem sok időt itt. A folyó melletti parkban ütöttem el az időm, illetve eltekertem pár másik nevezetességhez is.

A parkban ért az eddigi legkellemesebb élmény, amit Franciaországban tapasztaltam. Egy kedves idősebb férfi látta, hogy szerelem a biciklim. Odajött és elkezdtünk beszélgetni. Ő épp kutyát sétáltatott, és kérdezte, hogy mit csinálok. A belső gumin sajnos egy igazán apró lyuk keletkezett, amit fotózni szerettem volna. Egy ideig nézte, mit csinálok, mondta, hogy neki is van biciklije, jó nagy darab, elektromos. Aztán mikor végeztem, elköszöntünk. Egy óra se telt el, amikor vígan robog felém a valóban nagydarab motorszerű biciklivel. Hozott nekem pár extra foltot, mert látta, hogy csak három darab volt a dobozomban. Ezután beszéltünk meg egy picit a biciklikről, majd megengedte, sőt kérte, hogy próbáljam ki, milyen jó az ő biciklije. Tényleg szuper volt, és élveztem is, hogy az elektromos motor végzi helyettem a munkát. Egy pár szót meg váltottunk, kérdezte, hogy miért nincs tükör a biciklimen, erre csak azt feleltem, hogy mert országúti, és nem igazán illik hozzá, és nem is használnám, csak csavargatom a fejem. Aztán megint elköszöntünk, de mint a mesékben, valamiért vele is háromszor kellett találkozom. Épp egy lépcsőn cipeltem fel a biciklimet, amikor egy kutya suhant el mellettem, ismerős volt... Az ő kutyája volt az, ahogy felpillantottam, láttam, hogy felettem áll. A zsebéből előrántott egy esőköpenyt, mutatott az égre, én pedig csak köszönések mellett bólogattam. A másik zsebéből egy tükröt húzott elő, én elkezdtem mosolyogni, és mondtam neki, hogy nem fog kelleni, a kormányhoz mérte, látta is, hogy kicsi és nem férne rá. Úgyhogy a másik zsebéhez nyúlt, ahonnan egy másik tükör került elő! Végül abból sem lett tükör, de az ilyen emberek miatt szívszorongató ez az utazás számomra. Mindig is feketén-fehéren láttam a világot, azaz kétfelé ember él a Földön, jó és rossz ember. Akik segítenek, és akik hátráltatnak. A pozitív emberek mindig egymásra találnak, ahogy a negatívok is. Mind követünk el hibákat, és ez rendben van így, ugyanis ezekből tanulunk, de csak akkor, ha fel merjük vállalni tetteinket.

Szeretem nem csak idézni, de ezt a fajta filozófiát és hozzáállást képviselni, amit John F. Kennedy foglalt velősen egy mondatba: „An error does not become a mistake until you refuse to correct it.”

„Egy hiba nem válik véteké, mindaddig, amíg meg nem tagadjuk annak kijavítását.”

Kapcsolódo interjú:

https://www.duol.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/portugaliabol-dunaujvarosba-ket-kereken-3742529/