Találkozás ötvenöt év után is a suliban

Tudom, hogy az 1965-ös születésemmel nem volna szabad szót kérnem ebben az írásban, de mégis megteszem, ugyanis hatalmas meglepetésemre a már hosszú évek óta nyugdíjas egykori kolléganőmmel, Tihanyi Szilviával futottam össze először az eseményen. Amikor megkérdeztem, hogy: te is? A válasz tömör volt: igen, már én is.

Csizmadia György, az összejövetel egyik szervezője elmondta, most már az ötvenötödik évfordulójukat ünneplik. Volt, amikor évente, most már csak ötévente találkoznak.

– Harminckilencen végeztük itt az általános iskolát, most tizenöten leszünk. Sajnos ennek az egyik legfőbb oka az, hogy sokan meghaltak már közülünk.

Ez igaz a tanáraikra is, úgyhogy önmagukban emlékeztek vissza az úgynevezett régi szép időkre, az általános iskolai évekre.

Különös programot nem állítottak össze, egykori tantermükben töltötték a tegnap délutánt, amolyan batyus bált szerveztek, mindenki kitett magáért, ezért se ételben, se italban hiányt nem szenvedtek a résztvevők.

A remek hangulatról mindent elárul az, amikor lapunk fotósa arra kérte az egykori kisiskolásokat, hogy egy fotó erejéig álljanak össze, tréfás felelősségre vonás hangzott el, mondván „hölgyem szólhatott volna, hogy fotózni fog, mert egy ráncfelvarrás ránk fért volna”.

Végezetül legyen itt Keve Mártonné bölcselete, amikor azt mondta társainak, azért vagyunk itt, mert mi még élünk.

Amikor az ember nagyon irigykedik

Ebben az évben több osztálytalálkozón vettem részt, és mindig irigyelve néztem a résztvevőket, milyen boldogan, milyen nagy szeretettel fogadják egymást. Volt olyan korosztály is, ahol már az átlagéletkort majdhogynem nyolcvannak tekinthettük, de a diákos, csínytevős mosoly azonnal előjött az arcukra, amikor találkoztak. Ilyenkor mindig egy kicsit elszomorodom, mert nekem nem adta meg a jó Isten, hogy akár egy osztálytalálkozón is részt vegyek. Pedig általános iskolában kimondottan összetartó, jó társaságunk volt.