Van, akinek még ennyi sem sikerül

Sehogy sem akaródzik… ez a mostani olyan semmilyen évforduló. Nem is kerek, nem is jeles, jóformán elvész a többi közt. Miért épp ez az esztendő lenne más, mint amazok?

Hagytam volna, hogy elmúljon, gyertya, köszöntés nélkül (már csak hárításból, hogy ne múlnának ugyebár!), mert az előestén semmivel nem leszek másabb, mint másnap reggel, mondogatom. Valami látleletnek azért maradnia kell, hát összeszedtem, mi van az életemben. Lássuk csak.

Egy nap: két-három kávé, pár óra a monitor előtt hol olvasva, hol írva, hét óra alvás. Van tucatnyi puszi, olykor egy-egy ölelés. Pár kedves szó kollégáktól, ismerősöktől, szomszédoktól, lelki társaktól, rengeteg jó napot, néhány szia, sok mosoly, hébe-hóba nevetés, viccelődés. Van két-három ezer leírt betű, köztük olykor jó vagy szép gondolat. Négy-öt kapott és pár küldött e-mail. Van kevés zene, és csönd eszméletlen mennyiségben. Van egy parti mahjong, de a fejlődés legkisebb jele nélkül: örökké a középmezőnyben végzek. Esténként ásványvíz és langyos zuhany, vagy forró tea, habos fürdő, pár oldal egy könyvből, és elmélkedés bele neki egészen az álomig. Két Miatyánk, de van olykor tíz is, az „Istenem…” pedig szükség szerint: ha minden jól megy, akkor csak egyszer, ha gondok fűszerezik a napot, akkor félóránként. Időnként becsusszan egy redvás, anyázós cifraság is (meg is gyónom, amint alkalmam adódik, vagy megosztom valakivel, mikor melyik kényelmesebb) de szabad nekem önmagam lennem, nem tökéletességre törekszem, csak jobbságra.

Egy héten egyszer biztosan a közösségünkbe megyek, nem mintha a szolgálat kötelessége hajtana, dehogy! Önzésből. A túléléshez kell, hogy a fogadalmunk, a Csak a mai nap ígérete szerint élhessem meg a huszonnégy órákat. Hetente csinálok egy kisebb takarítást, két-háromszor mosok, és egyszer eszem húst. Jut egy arcpakolás, olykor séta a Duna-parton vagy a kiserdőben. Van egy hét végi oltári nagy főzés, hogy mindenféle maradjon a hétre (de nem marad). Kijut a balesetből is: megvágom, megszúrom, meghorzsolom, megégetem magam, vagy valamit elrontok, eltörök. Ez pitinek tűnhet, és csak azért kerül a leltárba, mert új jelenség, s nem emlékszem, hogy régebben így lett volna. Tegnap a tenyeremet égette meg a sütő, ma hüvelykujjamat reszeltem le a sajt helyett. De hát szabad nekem hibáznom is.

Havonta van négy teljesen szabad szombatom. Nagy becs­ben tartom, ügyelek, hogy kedvem szerint éljem meg, mikor hogyan alakul a szeszélyem folytán. Ritkán – nagyon ritkán, amióta kidobtam a tévét – megnézek egy filmet, van két-három alkalom, amikor kajautalványra vacsorát rendelünk. Egyszer tankolok teli a mi autónkba, van tucatnyi sárga csekk, és ami a bevétel rovatba érkezik, az sajnos hónap végére átvándorol a kiadás oldalra. Adódik néha vendégség, kedves beszélgetés, meghitt óra a barátokkal. Több tepsi pite, pogácsa, piskóta, miegymás, csak hogy dicsérgessenek és hízelegjenek. Szabad nekem önzőnek is lennem.

Negyedévente egyszer eljutok fodrászhoz. Háromhavonta rutinszerű vérvétel. Az eredmény ismeretében vagy sok-sok hálát rebegek, vagy szitkozódom, vagy sírva vinnyogok, de szabad nekem kimutatni az érzéseimet, mert emberből vagyok én is. Elolvasok két-három könyvet (vagy csak felet), de inkább össze-vissza forgatom, mikor mire van gusztusom: nagy a kedvencek tárháza. De hát szabad nekem szabadnak lennem, hogy kitől s mit olvasok, s hogy miről írok.

Egy év alatt van pár lehetőség (de tényleg csak pár) utazni, kikapcsolódni, feltöltődni. Kétszer-háromszor beülök fagyizóba, kávézóba, hogy el ne felejtsem, milyen is az. Be­trafál egy-két megfázós, lázas hét. Évente szűrővizsgálat, két születésnap, egy az igazi, egy meg az újjászületésé, ja, és a húsvét, a karácsony, pár rokonlátogatás, sok házibuli (mármint a gyerekeké), és tutira van két ablakpucolás. Olykor meglepem magam: veszek egy púdert vagy egy rúzst, tök fölöslegesen, mert nem használom. Minden évben megteszek pár lépést. Idén úgy adódott, hogy tyúklépések sikeredtek, bőven van adósságom a fejlődésben, de emiatt nem vagyok elégedetlen, nem frusztrál, mert így akkor lesz dolgom később is. Szabad nekem megpihenni is, az élet nem lóverseny.

Innen nézvést többet, onnan nézvést meg kevesebbet adott ez az esztendő, de hát az évek már csak ilyenek: változnak, akárcsak mi magunk. Idén nem ért tragédia, hála érte, s nem zárom deficittel: többet adtam, mint kaptam, és több embert szeretek, mint ahányan engem szeretnek. Igen, nincs ebben ellentmondás. Kicsit több lettem (súlyra például), kicsit kevesebb (centire), de a tapasztalatot, a bánatot, a békességet nem tudom sem dekára, sem centire mérni. Hűséges maradtam azokhoz, akiknek ezt fogadtam, és magamhoz is, a többivel pedig nincs dolgunk, mert szabad nekem úgy elfogadnom magamat, amilyen vagyok.

Ha visszanézek, akkor nincs bennem hiányérzet, elégedetlenség ezzel az évvel. Jó volt ez így, mert így kellett lennie. Van, akinek még ennyi sem sikerül. Szóval szabad nekem elégedettnek lennem, így hatvannégy évesen.