Ha nevén nevezem, máris átül az anyósülésre, már nem irányít

Mivel a szisztéma alapja, hogy egyformán figyelembe veszem a magam és a másik fél szükségleteit, arra kértem, találja ki, milyen szükségletem volt éppen.

– Soha nem tudom megmondani, hogy egy másik embernek mi lehet az érzése, szükséglete. Szerintem az arrogancia igen magas foka lenne. A sajátomat tudom beazonosítani azzal a szókészlettel, amivel rendelkezem, a másikét pedig megtippelhetem. Egyszer egy barátom hazament egy tréningről, majd felhívott este, hogy nem működik a módszerem. Elmondta, hogy hazajött az asszony, mondta neki, Juli, te már megint dühös vagy, erre még jobban földühödött. Ezzel szoktam példázni, hogy soha ne mondjuk kijelentő módban, hogy a másikban mi történik, mert az nem arra inspirálja őt, hogy magába nézzen. Inkább megkérdezem, hogy most dühös vagy? Nagyon kis különbség, hogy ott van-e a kérdőjel vagy nem.

– Elméletben megy, de az indulatok könnyen elragadják az embert. Hogyan lehet ezen felülkerekedni?

– Amit én tudok, hogy minél többször képes vagyok tudatosítani, hogy ebben a pillanatban mi az én érzésem, szükségletem, annál hamarabb észre fogom venni, hogy kezdek feszültté válni, és annál hamarabb tudok valamit tenni ellene. Ha már magamban tudatosítom, hogy én most félek, az kiveszi a méregfogát az egésznek. Mielőtt nevén nevezném az érzéseimet, előtte ők irányítják az életem autóját, attól kezdve, hogy magamban nevén nevezem, átkerült az anyósülésre. Egyébként dolgoztam több mint 35 országban, de az anyósülést nem ismerték egyetlen országban sem.

– A félelmeken az ember nehezen tud felülkerekedni. Már fölismerni is nehéz őket.

– Én a felismerést tartom nagyon fontosnak. Abban a pillanatban, amikor nevén nevezem, hogy én most feszült vagyok, már győztem. Én autóban, dugóban ülve tanultam meg először. Ugyanis, ha nagyon feszült vagyok, az több százezer forintba kerülhet. Tudatosítom, hogy most tehetetlenséget érzek, amikor nagyon késésben vagyok. Minél feszültebb vagyok, annál nagyobb eséllyel hozok rossz döntést.

– Már nem is szokott konfliktusba keveredni?

– De, rengeteget. Szerintem minden konfliktus egy nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk vagy eltávolodjunk. Nem maga a konfliktus a gond, hanem az, ha én azt gondolom, hogy ő valamit rosszul csinál. Kedvenc példám, hogy „szándékosan az én oldalamon hagyta a papucsát az ágy mellett”. Ezen nagyon be lehet pörögni. De ha rájövök, hogy a papucs láttán feszültséget érzek, valójában törődést szeretnék kapni. Rájövök, hogy nem a papucs a bajom, hanem hogy sokkal többet teszek bele ebbe a kapcsolatba, mint amit kapok. Ezt a feszültséget vezetem le a papucs kapcsán.

– Ha kis nyúlnak érzem magam, hogy tud bennem lenni a zsiráf nyugalma?

– Legyél tudatos az érzésszükségleteddel! Az, hogy nyúlnak érzed magad, egy ön­kritikus gondolat. Ne ezt nézd, hanem azt, hogy mi az a tény, amit csináltam, és nem tetszett, és most mi az érzésszükségletem. Azzal, hogy nem ordítottam vissza a főnökömnek, azzal kapcsolatban valójában csalódottságot érzek, mert a spontán önkifejezést nem éltem meg. De azt a fajta békét és nyugalmat igen, hogy ne kelljen rövid időn belül új állás után néznem. Az önértékelésemet nem attól teszem függővé, hogy hányszor szóltam be, hanem attól, hogy milyen stílusban szólaltam meg.

– Lát arra esélyt, hogy ezt a módszert a pedagógusoknak tantárgyként tanítsák?

– Amikor elképzelem, hogy valaki unott képpel kötelességtudatból ezt tanítja, akkor horrort érzek, mert a hitelességet nagyon sokra tartom. Sokkal inkább szeretném, ha minél többen megtanulnák annyira, hogy tudják tanítani. Az önszerveződő rendszerekben jobban hiszek. Strukturálisan az elméletet át lehet adni, de az, hogy valaki a katedrán őszintén beszél a saját sebezhetőségéről, az sokkal többet ér. A szülőket szeretném biztatni, hogy ne csak arra gondoljanak, hogy mi jó a gyereknek, hanem hogy ők miben mutatnak neki példát.

– A szülőknek meg lehet tanítani a módszert?

– Kétségbeesésükben szoktak hozzám fordulni. De van olyan is, aki előre szeretne felkészülni a kamaszkorra. Az biztos, hogy a legtöbb ember a gyerekével való kapcsolódásért hajlandó nem csak nagyon sok pénzt adni, hanem változtatni a saját gondolkodásmódján, stílusán is.

Az erőszakmentes kommunikáció

Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) Marshall Rosenberg amerikai klinikai pszichológus által kifejlesztett módszer, amelynek célja, hogy az emberek nagyobb együttérzéssel és kevesebb félreértéssel tudjanak kommunikálni egymással, és lehetőség szerint nyertes-nyertes viszonyt hozzanak létre. Az EMK-nak két fókusza van: az egyik az empátia, vagyis a másikra való együttérző odafigyelés, a másik az őszinte önkifejezés. A EMK tudatosság fő eszköze egy 4 lépésből álló folyamat, melynek alkotóelemei: a megfigyelés, az érzés, a szükséglet és a kérés. Az EMK-zsargonban az erőszakmentes kommunikációt szokás zsiráfnyelvnek is nevezni, szembeállítva a hétköznapokban csaknem mindenki által használt sakálnyelvvel. Az EMK módszernek lényeges aspektusa, hogy alkalmazásának nem feltétele, hogy a kommunikációs partner is tudjon erőszakmentesen kommunikálni.