Romok, amikből építkezünk

A Zichy liget hangosnak tűnt, a harsány óvodások, a kocogók hada, és a folyton kérdezősködő aggastyánok zavartak, és a sok madár is belebeszélt volna a gondolkodásba. Más hangulatban persze kiválóan lehet lazulni a hatalmas tölgyfák árnyékában, de csöndes magányra nem való.

Az itthoni Duna-part meg egyenesen alkalmatlan bármiféle elmélkedésre: tízből kilenc embernek köszönni kell, bár a kilátás gyönyörű, s – figyeljétek meg egyszer! – mintha az Alföld látványa még a tudatot is kiszélesítené. Ránézünk a túlpartra, szemünk issza a látványt, lassan végigpásztázzuk északról délre a tájat, s ha jól mantrázzuk magunkban, el is hisszük: ez mind a miénk!

Legyen tehát a Romkert. Ódon kövek, patinás falak, amikből történelmi korok nyugalma és fennköltsége árad. Méltó helyszín, hogy szembenézzek önmagammal. Időnként meg kell ezt tenni, s mostanság egyre gyakrabban érzem szükségét, de meg ne kérdezzék, hogy miért, mert magam sem tudom. Sétálni nagyot, csendben, szótlanul, miközben szárnyalhatnak vagy botladoznak a gondolatok, és választ szül a kérdés – ez a legkedvesebb passzióm. Csönd kell ehhez, hogy hallja az ember a gondolatait, de a csönd manapság nem divatos, mindent telezajongunk, sláger zúg az üzletben, munka közben, strandon, lejátszó drótja lóg a fülekből – mintha félnénk meghallani a gondolatainkat.

Úgyhogy a Romkert felé vettem az irányt, úgy terveztem, átsétálok a főutcán, ahol még most is úgy érzem magam, mintha külföldön lennék, csak hömpölyögnek az emberek, és nem kell figyelni, van-e köztük ismerős. Szívnek, léleknek öröm ott baktatni, kávéházak, teraszok, cukrászdák sora csalogat, és van egy bájos patika, ahol nem a ma dizájnosnak tartott berendezés van, ügyfélsorszámmal meg digitális kijelzővel, hanem meghagytak – vagy inkább visszaállítottak? – mindent úgy, ahogyan az kétszázötven éve volt: patikamérleggel, porcelán tégelyekkel, faburkolattal, réz díszekkel. Az emberek fele a feliratokat böngészi, a másik fele meg fényképez. Ettől izgalmas a belváros. Az utcácska falain régi cégérek lógnak, vadászbolt, bőrdísz­műves, órás, ha nem tudná a feliratról az ember fia, miféle bolt vagy üzlet kínálja magát.

A Koronázó térnél ráérősen sétáló emberek, összeölelkező párok, baktató öregemberek, kutyasétáltatók, babakocsit toló anyukák, viccelődő fiatalok – jönnek, mennek, ülnek, állnak. Jönnék, mennék, ülnék, állnék én is – szinte irigykedve néztem a körülöttem lévő világot. Jó lenne kicsit más bőrébe bújva boldognak lenni. Aztán felgyorsítottam a lépteimet, hogy kizökkentsen ebből az elvágyódó dagonyából. Máshol, máskor, másvalakinek lenni: ez minden boldogtalanság okozója, tudom én…

Mentem a Romkert felé, közben esni kezdett az eső, mert napok óta ilyen bolond az idő. Mintha az időjárás tudomást sem venne a márciusról, szeszélye szerint keveri-kavarja, hol libabőrösen vacogunk, hol meg kimelegedve legyezzük magunkat. Bolond az idő, bolondok az emberek, és bolond az egész világ. Ki is írta ezt? Vagy egy dal volt talán? Egy melódia halk hangjai felülírták a kérdést, mert az egyik vendéglőből a Blueberry hill dallama sodródott felém, amiről eszembe jutott, hogy egy régi kollégával, meg a bandává terebélyesedő barátokkal hányszor szöktünk haza meghallgatni ezt a fantasztikus számot. Eredeti kiadású bakelitlemez volt, jó párszor feltettük egymás után, és feltekertük a hangerőt, hogy még Luis lélegzetvételét is halljuk. Ma már ez is történelem, van köztük, akit harminc éve nem láttam.

Na, Romkert. Ahogy lépkedtem, úgy az utca közepe táján lehettem, s hátranéztem, hogy szemem egyben feligya a megtett szakasz képét. Biztosan észrevették már, hogy a dolgokat másként látjuk innen meg onnan nézve – az utcával ugyanez van: ha végigsétáltunk rajta, tegyük meg az utat visszafelé is, mert egészen más látványt ígér. Megfordultam, közben csak bevillant, hogy egy elegáns bank és egy még elegánsabb telefontársaság üzletének metszéspontjába kerültem. Mindkettőnek hatalmas üvegfalai voltak, meg üvegajtók és üvegablakok. Szokatlan játék kezdődött: az egyik üvegben láttam a másikat, és abban saját magamat, egyszerre elölről és hátulról, meg jobbról is és balról is. Ahogy fordultam, fordult a kép is, ahol a hátam láttam az előbb, ott most szemből néztem magam. Olyan volt, mint egykor a vidámparkban, az elvarázsolt kastélyban, csak itt nem torzítottak a tükrök, de sok-sok példányban és szögben láttam saját magam. Fordultam még egy kicsit, és meg is tántorodtam, mert nyílt az egyik ajtó, és az megbillentette az egyik képemet, amitől viszont én szédültem meg. Mennyire viszonylagos minden! Melyik üvegkép az igazi? Az, amelyik ott látszik, s jobb kezemben van a táska, vagy emez, ahol meg ballal fogom? Próbáltam nagyon gyorsan fordulni, hogy megállapítsam, mennyit késik a látvány, de persze azt képtelenség érzékelni. Az emberek viszont lassítottak, vagy tán meg is álltak mellettem, mert egy ostoba tyúkot láttak, aki forgolódik a saját tengelye körül, akár a ringlispíl. Sebaj. Kit érdekel, mit gondolnak? Én csak a Romkerthez indultam.

Legközelebb tán oda is érek.

Vezető képünk illusztráció.