Mi lenne velünk ebben a városban erdők nélkül...

Aki nem ismeri személyesen Éberhardt Béla erdőmérnököt, Dunaújváros egykori főerdészét, az nyilván nem érti írásunk felcímét. Mi az, hogy szűken vett szakmai, történelmi, politikai kitekintés ? Hiszen a felsoroltak igen nagy témaköröket jelentenek!

Igaz.

Éppen ezért élmény hallgatni Éberhardt Béla minden előadását, de még egy gyors beszélgetés is többet ér vele, mint némelyik egyetemi székfoglaló. Ő ugyanis nem egyszerűen tájékozott a maga szakterületén, hogy visszafogottan fogalmazzak, hanem érdeklődő, művelt, szorgalmas emberként utána is néz annak, hogy ami történt vele vagy a szakmájával, az miért és hogyan történt? Kik miatt?

Éberhardt Béla (bal szélen) az erdei tornapályán a Városalapítók Egyesületének érdeklődő tagjainak társaságában hétfőn reggel
(Fotó: Zsedrovits Enikő)

Sokat megélt, jó emlékezetű, mindenekelőtt és mindenekfelett őszinte ember létére nem is mindenki szeret vele megállni, beszélgetni...

Nem véletlen, hogy a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete meghívta őt egy kis erdei sétára: mondaná el nekik, mi mindent láthatunk a város egyik szép, belterületi erdejében, az erdei tornapálya vidékén, ahol szinte minden városlakó megfordult már egy séta alkalmával.

Éberhardt Béla otthonos közegében, az erdőben (Fotó: Zsedrovits Enikő)

A dunaújvárosi védőerdők telepítésének tervét Bontai László erdőmérnök dolgozta ki - idézte fel az ötvenes évek legelejének egyik helytörténeti szempontból meghatározó eseményét Éberhardt Béla erdőmérnök, a város egykori főerdésze. A terv a hajdani, remek szántóföldekre épített gyár és város közötti, erdőt sosem látott földekre telepítendő fákra vonatkozott.

Nos, a ma legalább háromszáz hektárnyi (háromszázszor tízezer négyzetméternyi) belterületi erdővel rendelkező Dunaújváros (amely még ezzel az örvendetesen sok fával együtt sem a legzöldebb település: Kecskeméten például több fa van) sikerrel vette az akadályt.

A városalapítók egyesületének mintegy ötven tagját kalauzoló erdőmérnököt (aki a főváros melletti Ürömről jött e kis erdei idegenvezetés kedvéért) családi szálak is kötik a város erdeihez. Hiszen a terveket készítő Bontai László és a közelmúltban elhunyt Nagy István erdész mellett édesapja, idősebb Éberhardt Béla, valamint nagybátyja, Éberhardt Sándor is sokat dolgozott erdészként azért, hogy valóban erdőben sétálhassunk, sportolhassunk ott, ahol korábban soha nem volt erdő.

Mi több, az idegenvezetést vállaló erdész is volt vízhordó, kapáló munkás a nyári szünidőkben az ötvenes évekbeli facsemeték között! Nem véletlen, hogy személyesen ismer szinte minden fát, s hogy még ma is emlékszik, hol áll az a sombokor, amiről olyan jóízű termést csemegézett egykor...

Akadt azért némi botlás az erdőtelepítés során. Először tájidegen, sőt, nem is erdőbe való fák is kerültek a leendő erdőkbe, mint a kanadai nyárfa. Majdnem eltűnt viszont az őshonos tatárjuhar, kocsányos tölgy: ezeket később tudatosan telepítették vissza a városba az erdészek.

Minden erdő tele van meglepetéssel: képünkön a juhar és a hársfa leveleit hasonlítják össze (Fotó: Zsedrovits Enikő)

A szocialista város sajátos problémáival is meg kellett küzdeni az idők során. Elsősorban azzal a szemlélettel, mely szerint itt mindenekfeletti szava van a pártbizottságnak (s majdnem akkora a tanácsnak). Tehát az elvtársakat nem lehetett meggyőzni arról, hogy az ötös kötésben telepített fák közül csak a legerősebbeket lenne jó meghagyni, hadd erősödjenek, nőjenek szabadon. A válasz: itt nem lehet fákat kivágni!

- Akkor itt rám semmi szükség! - adta be felmondását az édesapja munkáját folytatni akaró Éberhardt. Aki később még egyszer kénytelen volt megtenni ezt, akkora becsben tartotta a hivatása által megkívánt szakértelmet.

Mindenkinek ajánlható egy kis erdei séta a tornapályán!

Azért mégis megerősödött az erdő, amelyben az idegenvezető erdész örömmel mutatta az egyesület tagjainak a ma már ritka kőrist, a vörösgyűrűs somot, amelynek gyümölcse az erdei sommal ellentétben nem alkalmas emberi fogyasztásra, vagy a Krisztus-tövist (tövis: módosult ág, tüske: módosult levél), amely csak hasonlít a ceratoniára, de nem azonos azzal. A ceratonia, okított minket az erdész, arról is nevezetes, hogy minden magja azonos súlyú, ezért az ókorban drágakövek mérésére használták: innen a karát szó.

S még valamit ajánl figyelmünkbe: egy hektár erdő egy év alatt háromezer tonna port képes lekötni!

Képzeljük el, mi lenne velünk ebben a városban - erdők nélkül...