Velünk élő történelem: Emberek, akiket nem felejthetünk el

A kezdeményező Miskolczi Miklós e népszerűség láttán hamarosan induló új rovatában a Dunaújvárosi Hírlap olvasóival is megosztja a kollektív emlékezetben fennmaradt emberek történeteit. Hogy pontosan miről is van szó, azt először telefonon keresztül vázolta, majd személyesen el is mesélte törzshelyünkön, a Corner Kávézóban.

Miskolczi Miklós beszélgetésünk közben lapozgatja az eddig összegyűlt írásokat. Fotó: Szente Tünde

– A város építőiről könyveket írtunk, nagy tisztelettel emlegettük őket, azonban azokról az emberekről, akik életet leheltek az épületek falai közé, kevesebb szó esett – kezdi mindjárt a lényeggel várostörténet-írónk, Miskolczi Miklós. – Arra gondoltam, meg kellene örökíteni azokat, akik nem az építésben vettek részt, hanem „berendezték" nekünk a várost: ők a „régi dunaújvárosiak". Véletlenül merült föl bennem, hogy az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon indítsam útjára az emlékezésnek ezt a módját.

– Milyen volt a kezdeményezés fogadtatása?

– Hamar beigazolódott, hogy van fogadókészség rá. Májusban kezdtem el, és mára közel hétszáz tagja van a MI, DUNAÚJVÁROSIAK csoportnak. Eleinte tisztázatlan volt, kik kerüljenek bele? Azt hittem, hogy a hozzátartozók nevesítenek majd személyeket. Tévedtem. Abban sem voltam biztos, hogy a közülünk már eltávozottakról, vagy még élőkről essen szó.

– Milyen kritériumoknak feleljenek meg azok a személyek, akikről történeteket vár?

– Dunaújvárosiak legyenek. Akiknek annyi érdemük van csupán, hogy itt hagyták életük javát. Jeles, fontos, emlékezetes, különös emberek, akik az építkezésből élhető, szerethető várost csináltak – nekünk. Ebben a FB csoportban, és később talán egy könyvben, azon barátaink nevét és rövid sztoriját gyűjtjük, akiket eleddig említésre alig méltatott a jelen, akik mindennapi munkájukkal, hivatásukat gyakorolva, hozzájárultak ahhoz, hogy Dunaújvárosból igazi város lett.

Miskolczi Miklós lapozgatva az eddig összegyűlt írásokat, próbaképpen feldobott néhány nevet, hogy megtudja, tudom-e ki volt az illető? A találati arány annál rosszabb lett, minél régebben ment el közülünk, illetve, ha a közbeszéd tárgyát kevésbé képezte személye.

Akikre emlékeznek...

... Bozsics Béla, Molnár Jenőné, Orovecz Marci, Őry Zoltán, Parádi Zsuzsa, Pável Jánosné, Pifkó József, Pintér bácsi, Tóth Lászlóné, Plesz József, Puskás Miklós, Remetei Tibor, Rónaszéki bácsi, dr. Salgó Dezsőné, Soós Imre, Szente László, Tám László, Torontáli István, Török Béla, dr. Ványi Gábor, dr. Varga András, Verő István, Vörös János, Durmics Árpád, Zsámbok Elemér, dr. Tirczka Tamás és még sokan mások...

Régi vágású borbély

Asztalos László

Hivatalosan férfifodrász volt. Nem hivatalosan igazi régi vágású borbélymester. Családjával az ötvenes évek első felében, talán valahonnan az Alföldről jöttek a városba. A Liszt Ferenc kertben laktak, feleségével hat gyereket neveltek: Magdi, Mariann, Endre, Laci, Klári, Ági. Főállásban a Vegyesipari Vállalat Dózsa György úti üzletében dolgozott. Műszak után/előtt pedig – mindenütt. Bejárt a kórházba, később az idősek otthonába is. Sokan hívták házhoz férfi betegekhez: vágott, mosott, szárított, borotvált. Aktatáska szerű szerszámos tasakjában minden felszerelés állandóan vele volt: bárkit bárhol megnyírt, megborotvált. Lassan járni soha nem ért rá. Beszélgetni is csak gyorsan tudott. Mindenkivel csak a fociról. Ollóval, borotvával a kezében teljes szenvedéllyel elemezte az éppen aktuális meccset, összeállítást, bírói tévedést, leshelyzetet, esélyeket, igazolást, stb. A Kohász labdarúgói természetesen nála igazíttatták a frizurájuk. Meghallgatták bölcs tanácsait és még az is lehet, hogy megfogadták. Asztalos Lacit ma vezérszurkolónak hívnák. (Forrás: Mi, dunaújvárosiak csop.)