Testközelből

Mindig is van egyfajta együttérzéssel, részvéttel vegyes kíváncsiság bennünk, ha valamilyen katasztrófahelyzetet látunk, hallunk. Eközben öntudatlanul is arra gondolunk, hogy „lám, mások ugyan bajban vannak, mi viszont szerencsére biztonságban vagyunk”. Ám ez a biztonságérzet nagyon is törékeny. Amikor „csak” egy életszerű katasztrófa-elhárítási gyakorlatról beszélünk (ezen a hét végén egy ilyen zajlik városunkban – a szerk.) sokunk csak legyint. Nálunk minek, hiszen ilyen úgysem történhet meg velünk. Pedig bármikor szembejöhet a baj, éppen ezért nem ördögtől való az, ha megismerjük azoknak a szakembereknek a munkáját, akiknek az a feladatuk, hogy úrrá legyenek a katasztrófahelyzetek miatt kialakult káoszon.

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, napjainkra turistalátványossággá vált a halál. Pontosabban az olyan katasztrófák, amelyek súlyos emberáldozatokat követeltek. Manapság a terrorizmus nyomai, a természeti katasztrófák helyszínei a „menők”. Sőt – olvasom, hogy – évről évre növekvő tendencia a világ idegenforgalmában az, hogy a turisták fokozottan érdeklődnek az olyan helyek iránt, ahol valamilyen szörnyűség történt. A média, illetve a közösségi oldalak szerepe különleges ebből a szempontból, hiszen általuk a világ távoli pontján történtek is „testközelbe” kerülnek. Nekem „pont elég”, néha sok(k) is, amit a média közvetít, éppen ezért nem is értem azokat a katasztrófa-turistákat, akik szinte sportot űznek abból, hogy ezekre a helyszínekre el is jussanak.

Vezető képünk illusztráció.