Komódi László tíz év elteltével nyerte a bajnoki aranyérmeket

Komódi László a fővárosban született, és a Hungária körúton kezdett az utánpótlásban, 18 évesen került a felnőttkeretbe, nem sokkal később pályára lépett a Verebes József által irányított MTK-ban. Mindössze két meccs jutott neki az első csapatban, még nem volt húsz, amikor a Mezey György által dirigált Kispest játékosa lett. Két évet futballozott itt, kettőre visszatért az MTK-ba, majd váltott, ugyanennyi időt töltött a BVSC-ben. Két szezont Izraelben töltött, a Hapoel Kfar Saba, majd a Hapoel Askelon gárdájában, utóbbival a másodosztályban célozta meg a feljutást, ami nem jött össze. Hazatért, Egervári Sándor hívó szavára mondott igent, a Dunaferrnél élcsapatot építettek, amiben Komódinak is szerep jutott. Bajnoki arannyal a háta mögött távozott a Vasashoz, majd 2001 nyarán Fehérvárra szerződött. A koronázóvárosban megújult, az ősszel remekelt, a csapat egyik legjobbja volt. Félidőben a 4. helyen tanyáztak, végül a 6. helyen futottak be.

A családfő szerint mindkét gyerekéből lehet élvonalbeli futballista

– Az MTK-ban kezdtem, 1980-ban, tízévesen, 19 évesen kaptam bizalmat a felnőttek között, két meccset játszottam, majd igent mondtam a Kispest invitálására, átigazoltam a riválishoz, ahol a Videotontól érkező Mezey György lett a vezetőedző. Csak pislogtam, amikor helyet foglaltam az öltözőben, nyolc válogatott játékos üldögélt mellettem. A meccsek felén játszottam, az első évben bajnokok lettünk, a második szezonban bronzérmesek, több játéklehetőségre vágytam, visszatértem az MTK-ba. Lőttem nyolc gólt a két szezonban, majd a BVSC-hez szerződtem. Remek időszak volt, még akkor is, ha mindent elveszítettünk, amit csak lehetett. A bajnoki aranyérmet az utolsó meccsen, a Fradi ellen, a kupadöntőben pedig a Honvéd győzött le bennünket.

Szerencsét próbált az Egyesült Államokban, ami nem sikerült jól. A ma már egyértelműen komoly üzleti vállalkozásnak tekinthető, kifutóban levő világsztárokkal gazdagon tűzdelt bajnokság, az MLS akkoriban ismét fejlődésnek indult, Komódi is itt képzelte el a jövőjét.

– Nem sikerült beverekednem magam a ligába, nyolc hónapot töltöttem a tengerentúlon. Komoly csapatoknál edzettem, a Los Angeles Galaxynál, a San José Clash-nél, voltam drafton Floridában, úgy tűnt összejön, végül nem sikerült csapatot találnom, sehol sem ajánlottak szerződést. Szerintem nem a tudásommal volt gond, egyszerűen magyar játékosként nem volt bennem üzlet, nem volt marketingértékem. David Beckham későbbi együttesének, az LA Galaxynak nem érte meg, hogy egy magyar játékost leigazoljon. Velem hasonló időben érkezett a tengerentúlra a Kispest mostani igazgatója, Urbányi István, neki összejött. Nem kicsinyítve az érdemeit, hiszen remek labdarúgó volt, neki komolyabb volt a kapcsolatrendszere, egy évet töltött a San José csapatában. Hazatértem, Egervári Sándor volt az NB II-es Érd mestere, nála játszottam a tavasszal.

Izraelből kapott ajánlatot, amit természetesen el is fogadott. A Kfar Sabával jól szerepeltek az élvonalban, a 6. helyen zártak. Mégis a második ligában folytatta, az Askelon gárdájában, ugyanis korábbi edzője vitte magával új állomáshelyére. Az Askelon előzőleg pottyant ki a legmagasabb osztályból, a vezetők olyan gárdát akartak építeni, ami rögtön visszajut. Hiába ment remekül Komódinak, lőtt 15 gólt, s lett ezzel második góllövőlistán, mégsem nyerték meg a pontvadászatot. Ugyanis volt egy náluk is jobb csapat. A Maccabi Netanja, ahol Czéh László futballozott.

– Nem túlzás, egyedül juttatta fel a csapatát, 18 gólt lőtt – több tizenegyest is értékesített –, három ponttal megelőztek bennünket. Marasztaltak Izraelben, a második ligában lőtt 15 találatom, valamint a korábbi, élvonalbeli múltam jó ajánlólevélnek tűnt, azonban Egervári Sándor bajnok lett az MTK-val, majd 1999 tavaszán aláírt Dunaújvárosba. Invitált, márpedig én mindig hittem neki, azt mondta, erős gárdát építenek az acélvárosban. Aranyéremről nem volt szó, de olyan csapatról igen, amely komoly harcban lesz bárkivel. Néztem a keretet, az 1998/99-es idényben szereplők is komoly brigádot alkottak, remek futballisták kergették a labdát, hozzájuk jöttek az MTK-sok, Orosz Feri, Molnár Zoli, Rabóczki Balázs, Kiss Gyuri Nyíregyházáról, én pedig Izraelből. Megkezdtük az edzéseket, Dunavarsányban volt az edzőtábor, jöttek izraeli menedzserek, klubvezetők, hogy térjek vissza, élcsapatban folytathatom, de mondtam, aláírtam Újvárosba, biztosra veszem, itthon is meghatározó együttesben futballozom. Így is lett, az első meccsen ugyan kikaptunk Debrecenben, az utolsó percben kapott góllal, aztán egyszer sem szenvedtünk vereséget.

Komódi 26 meccsen kapott bizalmat, volt alapember, ugyanakkor előfordult, hogy csak csereként jutott szóhoz. Erős volt a keret, Egervári figyelt arra, hogy senki ne kényelmesedjen el, mindenki éhesen lépjen pályára.

– Sanyi bácsi fontos szerepet töltött be a pályafutásomban, dolgoztam vele a Honvédnál, a BVSC-nél, Érden és Újvárosban. Mindig tudtam, mire számíthatok nála, pályaedzőjével, Kenyeres Imrével felkészült párost alkottak. Továbbá fontos volt, hogy Dunaújvárosban az elnök, Szabó József a jól prosperáló vasművel a háttérben remek feltételeket biztosított, minden adott volt a jó szerepléshez. Akkoriban minden sportág sikeres volt a városban. Nálunk a morál volt a döntő, remek hangulat. Volt versengés a csapatba kerülésért, az edző ezt jól kezelte, okosan rotálta a brigádot. Akadt három, nagyszerű támadónk, Tököli, Orosz, Nicsenko, mindegyik klasszis volt, bármelyik játszott, gólt tudott szerezni. Amikor a kapu elé kerültek, azonnal életveszélyt jelentettek. A középpályán Lengyel, Zavadszky, Rósa Henrik, Jakl is remek játékos volt, valamint én is hozzá tudtam tenni a csapat teljesítményéhez. Rabóczki remekelt a kapuban, a védelemben Molnár, Éger, Salamon, Milovanovics és Kiss Gyuri is magabiztos volt, a kispadon Dudás Péter és Kóczián Ferenc várt bevetésre.

Sajnálja, hogy a válogatottban nem sikerült bemutatkoznia. Verebes József volt a szövetségi kapitány, Komódit is behívta keretbe 1993 kora őszén.

– Az olaszok elleni, szeptemberi Eb-selejtezőre készültünk, az Üllői úton begyakorló mérkőzést játszottunk, a korábbi tréningeken és edzőmeccseken minden jel arra mutatott, hogy kezdőként lépek pályára. A klubomban jól ment a játék, 23 évesen minden esélyem megvolt a bemutatkozásra címeres mezben. Azonban MTK-s csapattársam, Zsiborás Gábor a Népligetben vívott derbi előtt, a bemelegítésnél, az öltözőfolyosón rosszul lett, az életét sajnos nem tudták megmenteni. Mindenkit megviselt a halála, a Hungária körútról rajta kívül Horváth Csaba és Vancsa Miklós volt még kerettag, a szövetségi kapitány nem nevezett bennünket az összecsapásra. Később pedig már nem kaptam meghívót. Ha nem történik ez a tragédia, jól sikerül a bemutatkozásom, talán máshogy alakul a karrierem. Persze, így sem vagyok elégedetlen, kétszeres bajnokként fejeztem be a pályafutásomat.

Komódi szerződése lejárt – több játékost igazoltak az újvárosi középpályára –, hívta a Vasas, igent mondott. Bajnoki címre törő együttest akartak építeni, nem indultak jól, végül bejöttek a harmadik helyre, Komódi pedig Fehérvárra igazolt.

– Várhidi Péter invitálására érkeztem a Vidibe, 31 évesen megújultam. Kiváló őszt produkáltunk, a 4. helyen végeztünk a félszezonban, nekem is remekül ment, hét gólt lőttem, akadtak győztes góljaim és nyolc gólpasszt adtam, szinte minden meccsen a forduló válogatottjában voltam. Kiváló társaság jött össze, komoly esélyünk volt, hogy a tavasszal dobogóra lépjünk. A télen a klub leigazolta Újpestről Dvéri Zsoltot, én a kispadra szorultam, peremember lettem. A szezonban összesen így is jutott nekem 29 ­meccs, de a második félévben alig kaptam bizalmat. A Vidi ezzel együtt szép emlék, ugyanakkor a vége miatt nagy csalódás is. Sopronba igazoltam, ahol nagy terveket szövögettek, azonban lelkileg nem voltam rendben, hét meccset játszottam, megsérültem, megoperáltak, szerződést bontottam. A profi karrierem ezzel véget ért.

Játszott még itthon, a Vác NB II-es együttesében, közben elkezdte megszerezni az edzői licenceket, aztán egy évet Ausztriában, a negyedik vonalban szerepelt. 2005-ben fejezte be a futballt a sógoroknál, majd tréner lett. Azóta az utánpótlásban dolgozik, évek óta a Vasasban. Jelenleg az U17-es gárdát irányítja, korábban az U19-es együttest dirigálta.

– Gondolkodtam, hogy a felnőttfutballban is kipróbálom magam, eddig nem jött össze. Úgy vagyok vele, az élet biztosan megadja majd a lehetőséget, aztán vagy sikerül élnem vele, vagy nem. Az elmúlt tizenöt évben válogatott játékososok jöttek ki a csapataimból, például Vida Máté, Berecz Zsombor, velük éveken át dolgoztam Angyalföldön. Most is van három olyan játékosom, akikkel két éve foglalkozom, jelentős karriert futhatnak be.

Két fia természetesen futballozik, a nagyobbik huszonkét éves, előzőleg szerepelt a Puskás Akadémián középiskolásként, majd focizott a Vidi második csapatában, ahonnan egy éve az Egyesült Államokba került, Kansasban tanul az egyetemen és középpályásként szerepel az intézmény együttesében, az elsőligás bajnokságban. A kisebbik tizennyolc éves, sokáig a Vasasban focizott – előzőleg Újpesten rúgja a labdát –, édesapja irányítása mellett, jelenleg a ­BVSC felnőtt­együttesében, szélsőhátvédet játszik az NB III-ban. A családfő szerint mindkét gyerekéből lehet élvonalbeli futballista.