Meditációs állapotban alkotja különleges képeit

– A Budapesten a 3K-ban volt egy Lelki gyakorlat című kiállításom. Ott dolgozik Horváth Piroska, ő ajánlott, továbbajánlotta a kiállítást, mert nagyon tetszett nekik az anyag. Az ő fia, Dicső Dani rendezett itt a színházban, rajta keresztül kerültem ide. A szinkronicitás az, ami számomra nagyon fontos hívószó. Mert 15-16 éves koromban elolvastam a Mennyei próféciát, és onnantól kezdve figyelem ezeket a véletlenszerű dolgokat. Ráadásul én Mátészalkán születtem, és Nyírcsaholyban nőttem föl, tehát egy kis faluban. Csúnya szóval, de egy ingerszegény környezet. Egy pizzériában, ahová beültünk a csajokkal, egyszer csak fényesen láttam az egyik alakot. Mondtam is neki, hogy olyan furcsán láttalak. Ő pedig azt mondta, hogy jó, hozok majd neked egy könyvet, abból majd megértesz mindent.

Az auráját látta?

– Szerintem igen. Utána megértettem a dolgokat, és azóta folyamatosan figyelgetem.

Miért éppen Dunaújváros? Hogyhogy itt van a műterme?

– Otthon, a családi házunkban volt egy 9 négyzetméteres kis szobácska erre, és hát kinőttem igazából. Fölmentem az internetre, megnéztem, hogy milyen műteremlakás pályázatok vannak kiírva. És hát Budapesten összevesznek a művészek a műteremért. Így száz kilométeres körzetben próbáltam, ami tényleg egy órácskára van igazából háztól házig. Egyébként előtte semmilyen kapcsolódáson nem volt Dunaújvároshoz. Kivéve… Hú, ez egy nagyon izgalmas dolog! Előtte építőmérnöki szakra jártam, tehát autodidakta vagyok, ezt tudni kell. Én 2017-ben már rajzolgattam, nagyon sokat rajzoltam. Az egyik énekes barátnőm, Natalie Dimanovski dunaújvárosi születésű, most is itt él a városban. Meglátta a rajzaimat, és azt mondta, hogy fessek. Én mondtam, hogy ne viccelj, nem akarok festeni! Óvodában volt utoljára ecset a kezemben. És akkor így nézett rám, és azt mondta, hogy: te egy festő vagy. Olyan furcsa volt. Mondom, jól vagy? Nati, jól vagy? Ez valahogy nagyon erős volt, de nem is foglalkoztam ezzel igazából. De rá egy évre, elköltöztünk egy albérletbe, amíg vártuk, hogy felépüljön a családi házunk. Egy gyűjtő lakását vettük ki, aki meghalt előtte egy hónappal. Baromi érdekes volt, mert a lánya ugyan leszedte a falakról a képeket, de egyik éjszaka jött egy intuíció, hogy fessek. Másnap vettem festéket, ecsetet, és onnantól kezdve én körülbelül minden nap festek.

Nehéz azt meghatározni, hogy mi az, amit festesz. Te meg tudod határozni?

– Olyan szavak jutnak most így hirtelen eszembe, hogy az igazságot keresem, valódi önvalómat keresem, haladok befelé, és folyamatokat festek igazából, amiben éppen vagyok, amit éppen tapasztalok, és megélek.

És ez úgy néz ki, hogy most van négy órám, akkor beülök az autóba, lemegyek Dunaújvárosba?

– Ilyen is van. Három gyerekes anyuka vagyok egyébként, de úgy rendezkedett be a családom, hogy minden második hétvégén, csütörtöktől vasárnapig nekem kell az a négy nap alkotni. Az első egy-két nap, az egy nagyon kemény dolog, amikor elkezdek befelé menni. Az egy meditáció, leborulás. Kemény, amikor így elkezdek befelé menni.

Akkor konkrétan négy napra elvonul Dunaújvárosba?

– Igen, ilyen elvonulás, igen. És olyan is van, hogy telefonon se ér el senki. Tehát ez egy elvonulás.

A meditációt szó szerint kell érteni?

– Igen. A zen, a nem mozduló meditáció. Aztán amikor már a nem mozdulót megunom, a jelenlétből jelenségek kezdenek kialakulni. Ez egy érdekes tapasztalásom volt. Van itt kiállítva egy sorozat, a pillanat megragadására tett kísérlet, ez a Triptichon. A kecskeméti alkotóházban volt ez a tapasztalásom. Pont meditáció volt, és akkor valahogy így beragadt valami, nem voltam flowban. Ahogy felálltam, megláttam a fúrógépet, az alakuló képeket, azt a csipeszt, ami oda van betűzve. Pont passzolt, és valahogy a körülöttem lévő eszközökből, anyagokból összeállt ez a dolog, és befejeződött ez a három kép.

A figurális távol áll öntől?

– Nem, mert vannak figurális munkáim is. Azzal kezdtem egyébként, és nagyon sok képen megjelenik a figuralitás. Volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy én ezt így már nem csinálom, azért is jöttek ezek a visszacsiszolt dolgok. Van értelme figurális dolgokat ábrázolni? Valójában mindig visszatérek ahhoz, hogy igen. Mert ugye végül is a látható és a nem látható közötti dolgokat, átmeneteket, azért mégiscsak jó, hogyha így… Mikor, milyen a feladat. Ahogy haladok befelé, igazából nem tudhatom, hogy mi az, ami lesz. Nem akarom korlátozni magam abban, hogy tuti nem festek többé figurálist.

Nehezen tudott dönteni, hogy mik kerüljenek ki a falakra? Ahogy elnézem, itt azért bőven van pluszban is kép.

– Hát igen, szelektáltam azért. Nagyon sok mindent kiszedtem egyébként. Igen, szerettem volna minél többet megmutatni, így elég nagy anyaggal érkeztem. Egy olyan tizen pár munkát ki kellett szelektálnom igazából, mert ebben a térben nem úgy működtek. Lehet, hogy teljesen másik térben működött egymás mellett, de itt most nem. De ezt a közönség, a befogadók tudják igazából megmondani, hogy mennyire működik így. 

Ha nem ajánlják, akkor lett volna valaha kiállítása Dunaújvárosban? Nem volt késztetése?

– De volt, nekem tervben volt, hogy a Kortárs Művészeti Intézetet is megkeresem idővel. De nem szeretem elkapkodni a dolgokat. Meghívtam őket egyébként ide, de meghívásra meghívással reagáltak. Meghívtak, hogy menjek be beszélgetni velük.  Küldtem a portfóliót is és mindenfélét. Dunaújvárosban alkotó művész vagyok, hosszútávon tervezek Dunaújvárosban lakni. De nem gondolom, hogy egy pillanattal bármi hamarabb, vagy később történik, mint ahogy történnie kell. Nem akarok „akarkodni” már, mert akkor megerőszakolom a dolgokat.