A család és az egészség az első a jubiláló művészünk számára

A művész mintegy negyvenöt évnyi alkotói munkásságából állították össze az április 21-én nyílt tárlatot. A válogatásnak a közgyűlési terem előtti aula ad helyet. Bár a tér adottságai és a már magánkézben lévő gyűjtemények miatt mindent nem lehet bemutatni, de a kiállítás igyekszik átadni Gombos István alkotói korszakának legkiemelkedőbb, legemlékezetesebb műveit. 
Bátran állíthatjuk, hogy méltóképpen sikerült megünnepelni a hatvanéves évfordulót, egy csodás kiadvány is készült, amely részletgazdagon felöleli benne alkotói munkásságát. Azóta eltelt újabb tíz esztendő, amelyben a művészet mellett kiemelkedő szerep jutott a közéletnek, és sajnos a negatív eseményekből is kijutott. A jubileum alkalmából egy mélyebb hangvételű interjút készítettünk Gombos Istvánnal, amelyben elmondta, meghatározó volt számára az elmúlt tíz év, elsősorban sajnálatos események miatt. Ám nem mondott le semmiről, sokkal aktívabbá vált, azon volt, hogy ne foglalkozzon a problémákkal. 

– Az elmúlt időszakban inkább a közéleti szerepvállalása volt a hangsúlyosabb. Nem tudott úgy elmenni a piacra, hogy ne állították volna meg az emberek, és beszélgettek egymással munkáról, művészetről, a világ nagy dolgairól… 
– Függetlenül attól, hogy 1952. április 11-én Pakson láttam meg a napvilágot, tősgyökeres dunaújvárosi vagyok, hiszen a hetven évem ide köt. Fiatalkoromban sokat sportoltam, ám ezt egy baleset miatt abba kellett hagynom. A művészet mellett meghatározó szerepet töltött be életemben a politika is. Elszánt voltam abban a tekintetben, hogy a magánéletben, a sportban és a művészetben szerzett tapasztalataimat úgymond a köz javára fordíthassam. Civil szövetség képviselőjeként kezdtem a munkát a közgyűlésben, immáron tizenhat éve. Idővel sokasodtak a közéleti feladatok. Nagyon sajnálom, hogy ekkortájt abba kellett hagynom a Bánki középiskolában vezetett ötvös szakkört, közel három évtizeden keresztül segíthettem a művészet iránt érdeklődő fiataloknak. Egyszerűen nem volt már lehetőségem rá, hiszen az alpolgármesteri és a körzeti feladat sok időt és energiát igényelt, én pedig a legjobb tudásom szerint igyekeztem megvalósítani mindazt, amit elvártak tőlem. 

– Nem egyszer érték politikai támadások az utóbbi időben. Hogyan élte meg ezeket? 
– Őszinte leszek, általában nehezen viseltem ezeket, főleg azért, mert szemtől szembe szeretek beszélni az emberekkel, és szörnyű volt látni azokat az arctalan, anonim megnyilvánulásokat, akik anélkül bíráltak, hogy ismerték volna személyes álláspontomat. Nem szeretem az ilyet. 
 

– Mi az, amire a legbüszkébb a közéleti munka területén? 
– Mindenképpen az 1-es körzet fejlődésére. Mindig is szívügyem volt az itt élők képviselete, közel tizenhárom évig dolgoztam a körzetért, folyamatos kapcsolatban voltam a lakókkal, és azon voltam, hogy a kéréseiknek eleget téve minél több fejlesztést hajtsunk végre. Elégedettek voltak a munkámmal, aztán a 2019-es önkormányzati választás eredménye megdöbbentő volt számomra is. 
 

– Így utólag visszagondolva, magánéleti szempontból talán mondhatjuk rá, hogy a sors nem véletlenül intette megállásra, hiszen egészen más dologra kellett hangsúlyt fektetnie. Például az egészségére, az elmúlt tíz évben kétszer is újjászületett… 
– Talán sokan emlékeznek arra, amikor a 2011. szeptember 22-i közgyűlésen szívinfarktus ért. Szerencsém volt, hogy akkor éppen szakképzett egészségügyis hölgyek is jelen voltak, és azonnal tudtak segíteni. Az esetet követően néhány hetet töltöttem a Haller utcai szívklinikán, de nem telt el egy hónap, és már munkába is álltam. Nyilván egy ilyen történés nyomja az ember lelkét, nehéz volt megélni, de nem adtam fel, igyekeztem kerülni ezt a terhet, és megerősített abban is, hogy rengeteg tennivalóm van még. 
 

– Természetesen nemcsak a közéletben, hanem otthon is… 
– A kislányom, aki persze már 20 éves nagylány, mindig is óriási energiát adott nekem. Az ő születése egy olyan löketet jelentett a művészi pályám során, amellyel még hatékonyabb akartam lenni, amely még több munkára ösztönzött. Szerettem volna neki példát mutatni arról, hogy kitartó szorgalommal és sok munkával milyen szép eredményeket lehet elérni. Büszke volt rám, és ez ösztönzően hatott. Rendszeres kritikával élt felém mind a politikai, mind a művészi tevékenységem terén is, mindent megbeszéltünk. 
– Nem lehetett könnyű megélni a családnak a második szívinfarktusát sem. 
– Már az első történés is megrázta őket. A második eset során ténylegesen leállt a szívem, vagyis szívhalál volt. Szerencsés voltam abból a szempontból, hogy megint jókor voltam jó helyen. A 2018-as Gastro Blues Fesztiválon történt, ahol szakemberek kezdték meg az újraélesztést. Mindenki megijedt. Azóta még jobban odafigyelünk egymásra. A pécsi szívklinikai kezelést követően egy defibrillátorral ellátott pacemakert ültettek a mellkasomba, ami egyfajta biztonságot jelent. A tragédia viszont nem kerülte el a családot, a közelmúltban elhunyt az egyik fiam. Mindenki tudja, hogy egy gyermek elvesztése milyen mélyen sújtja a szülőt, nem véletlenül fogalmazódik meg benne az a gondolat, hogy nem ez az élet rendje, és neki kellett volna előbb elmennie. Ezt a traumát az ember élete végéig magával cipeli, és okot ad arra, hogy még jobban vigyázzunk egymásra. 

– A magánéleti, közéleti történések mellett beszéljünk az elmúlt évek tárlatairól is. Egyéni és csoportos kiállítások során is találkozhatott a közönség az alkotásaival. 
– A tapasztalatok azt mutatták, hogy az önálló kiállításoknak mindig nagy sikere van. Szívesen emlékszem vissza például a ráckevei galériában, az Intercisa Múzeumban, vagy éppen a kecskeméti Cifrapalotában rendezett tárlatokra. A pandémia előtt, 2019 februárjában nyílt kiállítás a Pannon Oktatási Központban is. Ez azért is kedves számomra, mert a fő célközönsége a fiatalok voltak, és szerveztünk hozzá tárlatvezetéseket, amelyeket igen nagy érdeklődéssel hallgattak. Körülbelül egy hónap múlva már Paksra, a Csengey Dénes Kulturális Központba vittük az alkotásokat. A csoportos kiállítások terén tavaly ősszel nagyon sűrű volt a program, egyszerre három helyen is szerepeltek a műveim: a Fejér Megyei Őszi Tárlaton, a Fejér Megyei Képzőművészek Tárlatán, illetve a tizenharmadik Ötvösművészeti Biennálén. Utóbbira két pályamunkámat válogatták be, közülük az egyik egy új alkotás, az Áldozataink tiszteletére című kereszt. Ez a mű jelenleg a Kortárs Művészeti Intézetben látható.  

– Jubileumi éve van, április 21-én nyílt meg az ünnepi kiállítása. Tervez még újabb önálló tárlatot? 
– Ígéretet tettem a családnak, hogy ez lesz az utolsó önálló bemutatkozó, innentől már nem biztos, hogy bármit bevállalnék, elfáradok. Annak ellenére, hogy jól érzem magam a bőrömben, tudomásul kell venni, hogy vigyázni kell, hogy ne történjen komolyabb probléma. Úgy vélem, ha befejeződik egy művészeti életpálya, akkor is fennmarad valami örökség az utókor számára.  

– De ugye szó sincs lezárásról? 
– Dehogy! Mindig van, amin dolgozok. Például ma is foglalkoztat a pandémia, vannak erről olyan gondolataim, elképzeléseim, amelyeket szeretnék megvalósítani. Nem akarom abbahagyni a művészi munkát, de a nagyobb kiállítások szervezését befejezem. Lehet, hogy ezt talán elhamarkodottan jelentettem most ki, de az biztos, hogy a család és az egészség az első.