Múltidéző egy lokálpatriótával

Június elején, a koronavírus-járvány kirobbanása utáni harmadik évben sikerült megrendeznie a MAGÉSZ Magyar Acélszerkezeti Szövetségnek a XVI. Acélszerkezeti Konferenciát a Dunaújvárosi Egyetemen, amelyről mi is beszámoltunk. Ott találkoztunk dr. Menyhárt Ferenccel, akivel mindjárt fel is elevenítettük a Dunaferrben eltöltött évtizedeket. 

– Már jó pár éve nem gyakorolja aktívan a szakmát, mégis mi hozta el a konferenciára? 
– Amivel az ember az egész élete során foglalkozik, tanulja, küzd érte, hajtja magát előre, arról nem tud lemondani azzal, hogy nyugdíjba megy. Ha végiggondolom, honnan indult és hová jutott az acélszerkezeti szakma ebben a városban, és hogy ennek a fénykorában magam is részese lehettem, büszkeség tölt el. Én, másokkal ellentétben, szeretem a nagy szavakat kimondani. A konferencián remek szakmai teljesítményekről hallottam a kollégáktól, és ez még büszkébbé tesz, mivel az alapokat, még azt is, hogy a MAGÉSZ létezik, mi itt, ebben a gyárban, ebben a városban raktuk le. Hatalmas eredményeket tudunk felmutatni mi, vasműsök, dunaújvárosiak, amire nyugodtan legyen büszke mindenki, akinek köze volt hozzá az elmúlt hatvan évben, és emlékezzen tisztelettel azokra, aki ma már nincsenek köztünk! 
A rendszerváltást követően semmilyen koncepció nem volt a magyar iparral kapcsolatban: az „aki kapja, marja” elv alapján, fel lehetett vásárolni mindent, ami az országban fogható volt. A sok hozzá nem értő csinovnyik és más „csepűrágó”, ahogy mondani szokták, mint őskövületről, dinoszauruszról beszélt, szólt a Dunaferről, holott talán azt sem tudta biztosan, hol van, de azt végképp nem, milyen szakmai, minőségi, szervezettségi, gazdálkodási erőt képvisel. A vasmű menedzsmentje Horváth István vezérigazgató irányítása alatt lezárt egy korszakot, és elindított egy újat, anyagi és emberi áldozatok nélkül. Nem szüntette be a város korábban megszokott támogatását, nem rontotta le a társadalmi környezetét, sőt! A piacot, a korszellemet szem előtt tartva sikeresen konszolidálta, fejlesztette és modern nemzetközi szintű vállalattá tette a Dunaferrt. A magyar ipar zászlós hajójává, az EUROFER meghatározó tagjává, egyes termékekben piacvezetővé formálta a „dinoszauruszt”. Ennek az időszaknak a csekély számú, máig megőrzött értékei közé sorolom ezt a MAGÉSZ-konferenciát is. 

Az alapokat mi itt, ebben a gyárban, ebben a városban raktuk le

– A fiatalabbak kedvéért idézzük fel a másod- és harmadtermékgyártás legfontosabb állomásait! 
– Amikor a panellakásprogram elindult, a Dunaferr gyártotta a radiátort az egész ország számára. A radiátor, sok-sok fejlesztés után a legkorszerűbb termékünkké vált. Olyan sikeresek voltunk, hogy meghívtak bennünket a radiátorgyártók európai szövetségébe, az EURORAD-ba. Nem tagországként, hanem vállalati tagként, ami nagy megtiszteltetésnek számított. Nem csoda ez, hiszen a minőség, a megbízhatóság kivívta a külföldi partnerek elismerését. A hazai radiátorpiac közel 70 százaléka a Dunaferr Lemezalakító Kft. kezében volt! Az ezerféle felhasználási funkciójú profiltermékeink szintén jó hírnevet hoztak a cégnek: csarnokokba, óvodákba, iskolaépületekbe, tárolólétesítményekbe és az évi 15 ezer Ikarus autóbusz alvázába beépítve. Jelentős mennyiségben exportáltunk külföldre: Görögországba, Törökországba, Egyiptomba, a németeknek, akik akkor is a vevőink maradtak, amikor a legnagyobb válság volt az acéltermékpiacon. A hazai utak mentén az útkorlátok, az autópályák védőrendszerei – ezek mind-mind vasműs termékek! Ahhoz a nagyfeszültségű távvezetékoszlop-rendszerhez, ami ma is több országot köt össze, és biztosítja az áramellátásukat, annak idején 15 ezer tonna szerkezetet gyártottunk le. 
– A spirálcsőgyártásból készíthettem a diplomadolgozatom egy részét, akkor ez is az egyik vezérterméke volt a Dunaferr­nek. 
– A föld alatt közel egymillió tonna spirálcső van, ami szintén a vasműből került ki. A városok, falvak házainak gázellátását ma is ez biztosítja. A budapestiek biztosan nem tudják, hogy az ivóvizüket annak a körvezetéknek köszönhetik, amit a ­dunaújvárosi emberek készítettek. A fővárosiak a fűtéshez, főzéshez a gázt az innen kiépített cső­rendszerből kapták: először még a kokszolóban termelt kamragázt, majd ugyanazon a csövön az orosz földgázt. Az, hogy ma a MOL segítségére tud lenni az ÖMV-nek kölcsönolajjal, az annak a Győr–Schwechat kőolajvezetéknek köszönhető, amit a ­kilencvenes évek közepén a vasműsök legyártottak. Az Adria-vezeték, a Barátság kőolaj-, a Testvériség gázvezeték mind a mi gyárunkból került ki. Hogy ma is biztonságban lehet a magyar, a horvát, a szlovák, az osztrák, a cseh lakosság, ezeken a vezetékeken múlik, már ha az európai politika is úgy akarja. De a tenger alatti csővezetéket Franciaország és Algéria között szintén a mi termékünkből készítették el. Erre szoktam én idézni Mahatma Gandhi szavait: „nem vehetik el az önbecsülésünket, ha mi nem adjuk oda!” Azt hiszem, abban az időben, ha voltak is viták, mind a vasműsök, mind a város lakói büszkék voltunk a teljesítményünkre, és rengeteg elismerésben, különböző díjban is részesültünk a hazai és a nemzetközi piac részéről. Örülnék, ha ismét vissza­nyernénk az önbecsülésünket! 
– Most, hogy ezt említi, eszembe jut az, hogy a napokban egy felelős külföldi politikus szájából elhangzott felvetés, hogy ezekkel a vezetékekkel történhet valami. 
– Szándékos rongálás ellen nincs biztosítva, ez igaz! A szeleprendszert, az elosztó állomásokat persze, tönkre lehet tenni, reméljük, nem így lesz! A csővezetékek azonban műszaki szempontból tökéletesen megbízható rendszerek, 250 atmoszféra nyomás alatt áramlik bennük az anyag. A földben lévő spirálcső alapanyaga magasan ötvözött acél, aminek a felületét ultrahanggal, a hegesztési varratok megfelelőségét röntgennel vizsgáltuk be, mielőtt átadtuk a felhasználónak. A termék az API – American Petrol Institution – minőségi tanúsítványával rendelkezik. Megfelelő karbantartás mellett kizárt dolog, hogy bármi is történjen vele, békeidőben.