Rablássorozat az abai szőlőhegyen - A lakók megelégelték

"Már az apám is itt termelte a bort, idejét sem tudjuk, mikor fogott neki a szőlőművelésnek a családunk." Miközben a múltba mered, Farkas Ádám úgy mondja ezt, hogy koránál fogva ő is látott már egy s mást a világból. Az atyai örökség ott van  a pohárban, amit érkezésünkkor azonnal át is nyújt (a legjobb ezerjó, ami a környéken készült - mondják borásztársai), ő pedig ragaszkodik  hozzá, amíg csak bírja erővel. Az abai pince ajtaja olyan, hogy egy bank ajtaját is lezárhatnák vele; a tömör fém láttán volt olyan tolvaj, aki az ablakkal próbálkozott, de azt is legfeljebb  golyóval tudták átlőni. "Aki nem szerelteti föl a vasrácsot, azt menthetetlenül meglopják" - az abai szőlőhegyen ez már közhelynek számít, az igazságtartalmával a látottak alapján nem is tudnánk vitatkozni.

Szőlőhegynek mondják, valójában sík terület ez, amely szinte beszorult két falu, Aba és Sárkeresztúr közé. Az az öt ember, akikkel egy szombat délután bejárjuk a környéket, javarészt az utolsó szőlősgazdák közé tartozik. "Szűkül a kör" - mondják, s sorra említik azokat, akik a rablások miatt felhagytak  a műveléssel. Voltak idők,  amikor még pesti operaénekesek is lejártak ide hétvégenként. A fővárosi vendéget egy idő után már csak az foglalkoztatta, hogyan tudna minél hamarabb túladni a birtokon. Miután ez megtörtént, az új tulaj néha kinn aludt a fűtetlen pincében; ennyi mindenképp  kellett az érték megőrzéséhez. Jellemző a története annak az idős férfinek, aki az egyik közeli faluból vett itt birtokot,  a nyugdíja mellett így próbált kikapcsolódni. A sorozatos rablásokkal ő sem bírt lépést tartani, idő előtt meghalt; helyette lánya jár le művelni a területet, amíg a gyerekek mellett bele nem un a sziszifuszi munkába.

"Éjszakánként lehetett látni, ahogy odaát felvillantak a Zsigulik fényszórói. Csoportosan indultak lopni." Akik erről beszámolnak, egyöntetűen a szomszédos Sárkeresztúr felé mutatnak. A két falunak még a vasútállomása is közös, pár éve azonban néhány abai úgy döntött, ők inkább árokásással kerítenék el szőlőhegyet, a szó szoros értelmében. A próbálkozás akkor megbukott a sárkeresztúriak ellenállásán. Takács István, Aba egyik korábbi településőre  most is azt mondja, jócslán megritkulnának a lopások, ha elbontanák a két falut elválasztó Dinnyés -  Kajtori-csatorna hídját.

Utunk közben világossá válik, minél közelebb van egy pince Sárkeresztúrhoz, annál nagyobb az esélye, hogy romos állapotban találjuk csak meg. Nem túlzás,  itt még a tíz-húsz méterek is sokat számítanak;  a terület nagy része  mintha a tatárjárás nyomait hordaná magán. A kigyulladt vagy éppen ledűlőfélben lévő házak mellett megfér az olyan is, amit gazdája szögesdróttal vett körbe, az udvarra pedig roppant veszélyesnek látszó kutyákat "telepített". Van présház, aminek a belseje már soha nem kap napfényt: a zsalugáterek egykor az épületet díszítették, mostanra  odaszögelték azokat az ablakokhoz.  Viola Gyula a befalazott ablakát mutatja, mások vasbeton födémmel választják le a pincéjük padlásterét, ha éppen nem viszik haza a házba a bort. Meg lehetne oldani  az ügyet egy "Ne lopj, nincs bent semmi" felirattal; volt is, keressük is, de csak a nyomait találjuk, a tolvajok azt is leszaggatták a berúgott ajtóról.

Folytatás az FMH honlapján, itt!