Kultúra

2006.12.11. 03:29

Százados kínok

Dunaújváros - Kereken, szinte másodpercre százhúsz perc a szünettel együtt a Bartók Kamaraszínház új bemutatója, A százados. Végigülhető idő: bár a második felvonást már végigfészkelődtem - és nem a szék volt kényelmetlen.

Szabó Szabolcs

Én legalábbis viszonylag jól ültem: nagyobb baj, hogy - leginkább a második részben - az előadás is. De menjünk inkább előről.

Miskolczi Miklós, a darab szerzője - aligha megkérdőjelezhető tény - a szavak embere. Ha nem ismernénk korábbi munkáit, akkor is elegendő végignéznünk és -hallgatnunk az első felvonást - még talán sok is a jó mondatból, a szellemes fordulatból, a poénból. Merthogy gyakran idő sincs rá, hogy egy tömör mondat hasson, egy jó geg igazán füstöljön - már ott a következő, és újra és ismét. Régi lemez, de leporolom: ha minden fehér, semmi sem az - ahhoz egy pötty fekete kell legalább. Ha poént eszünk poénnal, ha bonmot ül bonmot hátán, előbb-utóbb hozzászokunk és immunisak leszünk minden finomságra - ha minden pörög, lassan úgy vesszük, ez az alapritmus: a néző már ilyen.

De ha egyszer a szerző így írta meg, sebaj: várhatjuk, jön majd a dramaturg (Dobák Lívia) meg a rendező (Smuk Imre), és megkavarja a ritmust, lelassít, hogy legyen mihez képest felgyorsulni, ide-oda betesz egy kis altató átvezetést, hogy robbanjanak a poénok. (Egy név, zárójelben, íme, Shakespeare - szerintem mindenki érti, mire gondolok.) Ez esetben viszont csak várhatjuk a beavatkozást: az érintettek ugyanis kesztyűs kézzel bántak az alapanyaggal: jó mondatok sültek bent az óvatosság miatt, kár értük. És mégis jó az első felvonás - csak kapaszkodni kell rendesen. S hogy még mondjam a jót: a gyorsváltozások alatti minivetítések is szellemesek, dacára, hogy néhány szekvenciát nem igazán értettem...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Miskolczi Miklós, a darab szerzője - aligha megkérdőjelezhető tény - a szavak embere. Ha nem ismernénk korábbi munkáit, akkor is elegendő végignéznünk és -hallgatnunk az első felvonást - még talán sok is a jó mondatból, a szellemes fordulatból, a poénból. Merthogy gyakran idő sincs rá, hogy egy tömör mondat hasson, egy jó geg igazán füstöljön - már ott a következő, és újra és ismét. Régi lemez, de leporolom: ha minden fehér, semmi sem az - ahhoz egy pötty fekete kell legalább. Ha poént eszünk poénnal, ha bonmot ül bonmot hátán, előbb-utóbb hozzászokunk és immunisak leszünk minden finomságra - ha minden pörög, lassan úgy vesszük, ez az alapritmus: a néző már ilyen.

De ha egyszer a szerző így írta meg, sebaj: várhatjuk, jön majd a dramaturg (Dobák Lívia) meg a rendező (Smuk Imre), és megkavarja a ritmust, lelassít, hogy legyen mihez képest felgyorsulni, ide-oda betesz egy kis altató átvezetést, hogy robbanjanak a poénok. (Egy név, zárójelben, íme, Shakespeare - szerintem mindenki érti, mire gondolok.) Ez esetben viszont csak várhatjuk a beavatkozást: az érintettek ugyanis kesztyűs kézzel bántak az alapanyaggal: jó mondatok sültek bent az óvatosság miatt, kár értük. És mégis jó az első felvonás - csak kapaszkodni kell rendesen. S hogy még mondjam a jót: a gyorsváltozások alatti minivetítések is szellemesek, dacára, hogy néhány szekvenciát nem igazán értettem...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Miskolczi Miklós, a darab szerzője - aligha megkérdőjelezhető tény - a szavak embere. Ha nem ismernénk korábbi munkáit, akkor is elegendő végignéznünk és -hallgatnunk az első felvonást - még talán sok is a jó mondatból, a szellemes fordulatból, a poénból. Merthogy gyakran idő sincs rá, hogy egy tömör mondat hasson, egy jó geg igazán füstöljön - már ott a következő, és újra és ismét. Régi lemez, de leporolom: ha minden fehér, semmi sem az - ahhoz egy pötty fekete kell legalább. Ha poént eszünk poénnal, ha bonmot ül bonmot hátán, előbb-utóbb hozzászokunk és immunisak leszünk minden finomságra - ha minden pörög, lassan úgy vesszük, ez az alapritmus: a néző már ilyen.

De ha egyszer a szerző így írta meg, sebaj: várhatjuk, jön majd a dramaturg (Dobák Lívia) meg a rendező (Smuk Imre), és megkavarja a ritmust, lelassít, hogy legyen mihez képest felgyorsulni, ide-oda betesz egy kis altató átvezetést, hogy robbanjanak a poénok. (Egy név, zárójelben, íme, Shakespeare - szerintem mindenki érti, mire gondolok.) Ez esetben viszont csak várhatjuk a beavatkozást: az érintettek ugyanis kesztyűs kézzel bántak az alapanyaggal: jó mondatok sültek bent az óvatosság miatt, kár értük. És mégis jó az első felvonás - csak kapaszkodni kell rendesen. S hogy még mondjam a jót: a gyorsváltozások alatti minivetítések is szellemesek, dacára, hogy néhány szekvenciát nem igazán értettem...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

De ha egyszer a szerző így írta meg, sebaj: várhatjuk, jön majd a dramaturg (Dobák Lívia) meg a rendező (Smuk Imre), és megkavarja a ritmust, lelassít, hogy legyen mihez képest felgyorsulni, ide-oda betesz egy kis altató átvezetést, hogy robbanjanak a poénok. (Egy név, zárójelben, íme, Shakespeare - szerintem mindenki érti, mire gondolok.) Ez esetben viszont csak várhatjuk a beavatkozást: az érintettek ugyanis kesztyűs kézzel bántak az alapanyaggal: jó mondatok sültek bent az óvatosság miatt, kár értük. És mégis jó az első felvonás - csak kapaszkodni kell rendesen. S hogy még mondjam a jót: a gyorsváltozások alatti minivetítések is szellemesek, dacára, hogy néhány szekvenciát nem igazán értettem...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

De ha egyszer a szerző így írta meg, sebaj: várhatjuk, jön majd a dramaturg (Dobák Lívia) meg a rendező (Smuk Imre), és megkavarja a ritmust, lelassít, hogy legyen mihez képest felgyorsulni, ide-oda betesz egy kis altató átvezetést, hogy robbanjanak a poénok. (Egy név, zárójelben, íme, Shakespeare - szerintem mindenki érti, mire gondolok.) Ez esetben viszont csak várhatjuk a beavatkozást: az érintettek ugyanis kesztyűs kézzel bántak az alapanyaggal: jó mondatok sültek bent az óvatosság miatt, kár értük. És mégis jó az első felvonás - csak kapaszkodni kell rendesen. S hogy még mondjam a jót: a gyorsváltozások alatti minivetítések is szellemesek, dacára, hogy néhány szekvenciát nem igazán értettem...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Udvariasan elkerülnék most még több meddő vitát: nem írom tehát ide, érdekel-e például engem - természetesen az ötvenedik évforduló tiszteletére - 1956 zegzugos történetének egy újabb vagy nem újabb, helyi vagy intergalaktikus eseményeket feldolgozó változata; nem dönteném el, mekkora teret érdemel a sztálinvárosi sortüzet vezénylő parancsnok jellemzően kusza, szomorú kelet-közép-európai sorsa (az ő életét, Villányi Nándor belső küzdelmeit, pálfordulásait boncolgatja a mű, mely elsőbb a történések idején, később a nyolcvanas években játszódik) - egyébként pedig sokkal kisebb ügyekből is születtek irodalmi és színi remekek, bele se kezdek a példákba, Beckett, Csehov, Örkény, mondjuk.

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Az első felvonás - a már említett gegpetárdázás mellett - mindazonáltal és elsősorban azért él, mert Kiss Attila nagy munkával életben tartja. Minden pillanata és mondata, rezdülése: remek. Akármeddig néznénk. Hogy hiteles, hogy élő, azt nem mellékesen annak is köszönhetjük, hogy Miskolczi az ő figuráját, az ő mondatait - persze: érthetően - írta meg a legemberibbre. Hasonlóan élnek a katonatársak: a méretes tapló, alapszemináriumi szókincsű, mindenfajta szelet vitorlába fogó Toma kilós szerepében Horváth István, s néhány vonással Pataki Dezső is jól vázolja fel a beszédes nevű Retek főhadnagyot mozgató erőket: ő az, aki nem volt ott, ha ott volt, nem tette, ha tette, parancsra. Retek.

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

És ezzel sajna nagyjából vége is az élőre, hitelesre, vagy legalábbis színesre írt-csinált figurák listájának. Igaz, Sashalmi József - az idősebb Villányi százados bőrében - rutinosan kihasználja színészi kelléktárának minden eszközét, hogy elénk tárja az évtizedek belső gyötrődéseitől megrogyott embert - a sok vígjátéki alakítás után érdekes volt most ebben a szerepkörben látni a második felvonásban (mely felvonás, sajnos, csak van: erő, katarzis, miegyéb nélkül - lezajlik). Lényegesen kisebb feladatot kaphatott csak a többi - tényleg mellék- - szereplő: például Rárósi Anita, aki túl sok színt használva igyekszik elszánttá tenni az ifjú forradalmárleány figuráját - ráadásul meg kell küzdenie a cselekményhez eszkábált szerelmi szál hiteltelenségével is...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

És még pár apróság, ha látszólag nem is szorosan a darabhoz kapcsolódik: vérfagyasztó volt látni, hogy az ősbemutató díszközönségében akadt, aki vakuval fényképezett a nézőtér első soraiban; volt egy derék, fontos, méltán megbecsült honfitársunk, aki nem csak hogy elégedetten nyugtázta telefonja csörgését, de fel is vette, majd komótosan megbeszélte a megbeszélendőket - életemben nem láttam hasonlót. Arcizom se rezzent: ez is a borzalmas kelet-közép-európai sors része - a miénk...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!