Az én történeteim – 2. rész

Az előző részben a kora gyermekkortól egészen az általános iskola megkezdéséig eljutottunk. Ebben az időszaban veszítette el édesanyját, a nagymama vette gondoskodó szárnyai alá, eközben megismerhettük a penteleiek életének mindennapjait is.

Ketten a nagymamával

„Miután ketten maradtunk a nagymamával, mi is elköltöztünk az Aranyvölgyi présházból az Öreghegyen lévő Kálvária útra a Farkasnéékhoz. A Farkasné hasonló korú volt, mint a nagymama és volt neki egy nálam négy évvel idősebb fia a Tibi. Ketten laktak egy szoba-konyhás házban a keresztektől lejjebb kb. 20 méterre. Mi a konyhában kaptunk helyet a mamával, aki újra eltudott menni dolgozni, mert a Farkasné ügyelt rám.  A fiát csúfolták az utcabeli gyerekek, mert szellemi fogyatékos és beszédhibás volt. Én kedveltem a fiút és mivel náluk laktunk, sokat beszélgettünk, játszottunk együtt.  Nagyon okos volt.  Lerajzolta Magyarország térképét a porba úgy, hogy a városokat is berajzolta. Én nem tudtam volna. Sokat csatangoltunk együtt az Öreghegyen és a leszakadt partszéleken. Mindig római emlékeket keresett és talált is. Egy nagy befőttesüveg tele volt római pénzekkel és kisebb tárgyakkal. Nagyobb eső után mentünk az utcai vízmosásokban és én is találtam sok római pénzt. Ő mangurának hívta ezeket. Engem elvarázsolt a tudományával.   

A mamával minden vasárnap délután mentünk Rácalmásra, meglátogatni a húgomat. A Duna parti gyalogúton mentünk és jöttünk, ahol a part felőli oldalon mindenütt gyümölcsösök voltak, elsősorban szilvafák és almafák. Odafele és visszafele is megengedte a csősz, hogy szedjünk egy-két kilót. Így vittünk a húgomnak is és szedtünk magunknak is.

Majd minden hónapban hétvégén mentünk meglátogatni anyám sírját és a szigetszentmiklósi rokonokat. Este szálltunk fel Mohácsról indult gőzhajóra, amely tele volt a pesti piacra utazó kofákkal. A gépház feletti rácsos járdán aludtak a kofák a batyuikkal és mi is. Jó meleg volt és csodálattal néztem a nagy forgó tengelyeket és kerekeket. Kilenc-tíz éves voltam és féltem is a nagy gépektől. A hajó reggelre ért fel Pestre. A pesti hajóállomáshoz közel volt a HÉV megálló és mi azzal mentünk tovább Szigetszentmiklósra. Budapestből szinte semmit sem láttam. 

Pincesori emlékek

1954-55-ben még ott laktunk a Farkaséknál viszonylag jó körülmények között pedig víz, villany nem volt a házban.  Petróleum lámpával világítottunk és a Duna part alján lévő forrásból, vagy a katolikus templom melletti artézi kútról hoztuk a vizet. A mama is könnyebb munkát kapott a 26-os Építőipari Vállalatnál. Az új lakásokat takarították átadás előtt. Én elvégeztem a második és a harmadik osztályt és már negyedikbe jártam.

1956 elején a mamának sikerült a Pincesor 45-ben egy igen jó állapotú présház fele tulajdonrészét megvennie és oda költözhettünk.  Korábban is laktak benne, mert át volt alakítva szoba-konyhásra, de a villany, víz nem volt bevezetve. A ház mellett, a hegybe beásva volt egy hosszú és viszonylag magas borospince, amelynek a padozata az udvarral egy szintben volt. Ajtó volt rajta és mindig be volt zárva. A nádtetős, vertfalú présház olyan volt, mint a mennyország, télen meleg volt, nyáron hűvös. A mama nagyon elégedett volt, hogy végre van saját házunk.  Megismerkedtem a pincesori gyerekkel, köztük a cigánygyerekekkel is, de mindenki mindenkivel barátkozott. A házunk ott volt, ahol most az Apostol borozó rendezvényterme van. (Ehhez tőlünk vették meg a telket évekkel később) Az utca béli gyerekek, ha mentek a hegyre játszani, mindig beszóltak nekem is. Pl. így: „Hityi, teje pisijhisszi!” Ez a kb. 5-6 éves gyerek beszédhibás volt, de megértettem, hogy: „Miki gyere biciklizni!” Valamelyik gyerek szüleinek a férfi kerékpárján - váz alatt - tanultuk a biciklizést.

Az utca közepe táján lakott a Trézsi néni, az unokájával a Mendi Pityuval. Ő egy évvel volt fiatalabb nálam.  A Trézsi nénit mindenki ismerte a faluban, három gyereke volt. Egy lány, a Pityu anyja, aki a szülés után meghalt. Egy fiú a Pali, aki sokat volt börtönben. A másik fiú, a Béla egy magyar lányt vett feleségül és a városban éltek. Béla a vasmű öntödéjében dolgozott.  Trézsi néni a falubeli házaknál végzett alkalmi munkákat pl. az udvari WC-k tartalmának kimerését is. Erre volt egy hosszú nyelű „merőkanala”. A gyerekek féltek tőle, de a pentelei gazdák kedvelték, mert mindent rá lehetett bízni. A Pityu többször megbukott és osztályt ismételt, pedig nem volt buta gyerek. Úgy gondolom, hogy a tanárok nem segítették kellőképen. (Jelenleg egy Öregek otthonában él.)

Az óra és az a fránya idő

1956 júniusában végeztem a negyedik osztályt kitűnő tanulmányi eredménnyel, de egy szépséghibával. Magatartásból kettest kaptam, mert sokszor elkéstem az iskolából. (Ez szinte belém ívódott, mert felnőtt koromban is gyakran előfordult, hogy elkéstem az értekezletekről.) A mama reggel 6-kor mielőtt elment dolgozni beállította nekem az órát 7-órai csörgésre. Többször megtörtént, hogy elaludtam, mert nem hallottam az óracsörgést, vagy nem is működött. A tanárnő (Heiter Teréz) azt mondta, ha még egyszer elkések be se menjek. Így is lett, és elmentem a Márton bácsiékhoz. A tanárnő később elküldött értem valakit, de végül a nagymamát értesítették, aki megtalált és a fülemnél fogva vitt be az iskolába.  Az évvégi bizonyítványomba bekerült a kettes, de kárpótoltak azzal, hogy mint kitűnő tanulót elvittek a budapesti Szabadság hegyen lévő úttörőtáborba egy hetes jutalomüdülésre. Ez óriási élmény volt. Utaztam az úttörővasúton, a fogaskerekűn, voltunk a Budai várban, a János hegyi kilátón, a Budapesti Állatkertben és a Vidámparkban is. 

Itthon eltelt a nyár, sokszor voltunk Rácalmáson a húgomnál és Szigetszentmiklóson is, anyám sírjánál.     

Istentisztelet – imádság és feladat

A mama megtudta, hogy Pentelén is van református gyülekezet és elkezdtünk oda járni.  A „templom” valójában egy kb. 50 négyzetméteres imaház volt a pentelei postával szemben. (Ma is megvan, mint óvoda) Ez egybe volt építve a parókiával, ahol a református lelkész - Kassai Sándor - lakott a családjával. Az udvarban volt egy fából ácsolt harangláb egy bronz haranggal, amit kötéllel kellett húzni. Amikor a Sanyi bácsi megtudta, hogy milyen szegények vagyunk, felajánlotta a mamának, hogyha vasárnaponként reggel kitakarítja az imaházat fizet nekünk havi 400 forintot. Akkoriban a vállalatnál havi 600 Ft-ot keresett. Ezután vasárnaponként reggel mentem a mamával takarítani és én harangoztam az Istentiszteletre. Együtt jártunk templomba orvosokkal, tanárokkal és más ismert emberekkel, illetve azok gyerekeivel.  Hittan oktatás nem volt, de a vasárnapi istentisztelettel egyidőben a gyerekeknek egy másik helyiségben gyermek istentiszteletet tartottak. Sokat énekeltünk és játszottunk. Az egyházi gondnok felesége, Ibolya néni nem hagyott bennünket unatkozni. 

’56 szele közeleg

Közeledett az ősz és a mama mondta, hogy vásároljunk be, mert háború lesz. Nem kérdeztem, honnan tudja és bevásároltunk krumplit, babot, sót és egyebeket. Sajnos igaza lett, mert beszélték, hogy október 23-án Pesten kitört az ellenforradalom. (akkori szóhasználattal élve) …

(folytatjuk)

Szerző: Nyíri Miklós