Nem hétköznapi kovács: Vadászi István soha nem csinált selejtet

- Hát úgy, hogy 1943-ban kovácsműhelybe születtem, Csengődön, ahol különben azóta is lakom: nekem apám is az volt, gyógypatkoló és patkolókovács.

- Gyógypatkoló? Azt úgy kell elképzelni, mint az ortopéd cipészt?

- De úgy ám, pontosan. Vannak lovak, amiknek a patája születésüktől fogva deformált, vagy beszereznek valami makacs sérülést - ezeket rendszeresen kezelni kell, meg persze speciális, egyedileg gyártott patkót készíteni rájuk. A statisztika szerint harmincöten vagyunk még Magyarországon. Pontosabban három éve ennyien voltunk...

- Kovácsműhelybe született - lehetett volna más is, mint kovács?

- Lehettem volna bizony: 1957-ben befejeztem az általános iskolát, és minden további nélkül fel is vettek általános gépésznek. Igen ám, csakhogy a szüleim nem bírták kifizetni az albérletet vagy a kollégiumot, úgyhogy akkor beszéltük meg apámmal, hogy maradok kovács, amíg nem jön valami jobb. Ennek lassan ötvenöt éve. Nem jött jobb. De a lényeg úgyis az, hogy mivel tanyasi kovácsok voltunk, nem volt annyi munka, hogy rendesen kitanulhassam a szakmát. Két és fél év után Kecskemétre mentem tanulónak, ott több helyen is megfordultam. Lehettem volna téesz-kovács - de öt évet alá kellett volna írni, meg ott lakni a mesternél, akinek kilenc gyereke volt... nem tetszett... A következő hely se, ahová mentem: amikor a műhelyhez értem, épp repült kifelé egy inas - valami azt súgta, jobb, ha nem megyek be. Na, aztán a Szívós kocsma udvarában volt egy egyedül élő bácsi, az nekem azt mondta, fiammá fogadlak, nálam kitanulhatsz . De nem úgy sikerült. Fél év után már önállóan dolgoztam, de akkor az öreg egészsége megrogyott, be kellett zárnia a műhelyt. Becsületére legyen mondva, személyesen adott át a Szegedi úton egy másik kovácsnak, na, ott fejeztem be. Volt egy Tormási nevű segéd, attól tanultam meg mindent. Fél évvel korábban is szabadultam - pedig ezt a szakmát csak munkával lehetett elsajátítani, libával nem. Úgy vizsgáztam le: hat kovácstűz volt, kellett csinálnom téli patkót, nyári patkót, meg egy rúdvégvasalást - hát ez nem volt nagy dolog igazán, jelessel szabadultam. Akkortól segéd úr lettem, meg közben még kitanultam a hegesztést is, úgyhogy egyszerre két szakmám is lett.

- De a lényeg úgyis az, hogy a két szakmával elkerültem a MAHART-hoz, kiemelt pénzzel méghozzá. Mindjárt háromféle kovácsmunkát gyakorolhattam, mert kovácsmunkából különben van vagy tízféle, ha nem több. Lettem ugye hajókovács, aztán meg hajóépítő kovács, az már megint más, a szegecselésnél kellett felizzítani a szegecseket, nem akárhogyan... No, akkor jönnek egyszer, hát a Kossuth Lajos gőzhajónak a kazánját kellett rendbe rakni, a csöveket cserélni, meg minden. Meg tudom-e csinálni? Hát, mondom, ha vasból van, menni fog. Márpedig abból volt. Leköltöztem a vízre, megcsináltam az egészet teljes egyedül, de ki kellett ám találni mindent, szép volt... Az lett aztán a nosztalgiahajó, úgy tudom, most is jár valahol, de már dízeles...

- Na, akkor aztán elmentem a BKV-hoz, ott meg lettem tűzikovács. Egyenesen a KGST-nek csináltam ütközőszárakat meg támcsavarokat vagy tíz évig.

- Azt azért már ne mondja, hogy ezt nem lehet megunni: tíz évig ütközőszárat gyártani...

- Ááá, egy fenét, hát nem csak az volt... Síntől az áramszedőig volt ott minden... csapágyakat öntöttem színesfémmel a dunaharaszti HÉV-nél, aztán egyik napról a másikra zárlakatos lettem, meg kocsivizsgáló. De nem ám csak felírni kellett, mi a hiba egy-egy kocsin: mindjárt javítottunk is. Muszáj volt az erősáramú szakmát is ám elég jól kitanulni, az embert pofán ne csapja az áram, amikor az áramszedőt piszkálgatja.

- Na, apósom megbetegedett, hazacsaltak. Elmentem a Kiskőrösi Állami Gazdaságba, mondják, hát ide nem kell ám hajókovács meg HÉV-kovács: minekünk mezőgazdasági kovács kell. Másnap már a cséplőgépen cseréltem lapátot.

- Nem az a megijedős fajta ember, ugye?

- A kihívásokat nagyon szeretem. Volt is belőlük bőven az életemben, sőt, ér még ma is néhány. Most is például: hát ugye a turistáknál dolgozom, uniós turisták, meg nem uniósok, mikor melyik jön. Néha van köztük kovács, na, az ám érdekes, ők megmutatják, ők hogyan csinálják, én meg azt, én hogyan - olyan is van, hogy lopnak tőlem valami fogást vagy technikát. De itt már csak úgy vagyok, magamban. Pedig Egy kovács nem kovács; Két kovács fél kovács; Három kovács egy kovács..." Hát eszerint itt akkor már nincs kovács: márpedig én vagyok... A vassal... most nem nagyképűséggel vagyok, de a vassal azt csinálok, amit akarok. A többi kovács meg azt, amit tud... De nem tudom vállalni már az igazi nagy fizikai erőt igénylő munkát. Apróságokat azért megcsinálgatok még: most a napokban lesz kész egy kis szekér, a Leitner Bandi csinálta a famunkáját, én meg a vasalását - erre 32 éves volt a szamaram, egy hónapja elpusztult szegény, na, most vettem épp egyet, nincs egy órája, majd az elhuzigálja az unokákkal... Tényleg nem tudom, mikor megyek igazából nyugdíjba: hát innen is három szezonja nem küldtek el, valamit csak tudok talán...

- De még fából vaskarikát is tud ám egy jó kovács, azt tudod-e? Hát ugye régen volt ez a nagy faklumpa, na, hát abba belelépett a kovács, aztán akkor csinálta a fából a vaskarikát. De sok ilyen van ám: például meg szoktam kérdezni, meddig van a lovon a patkó - erre elkezdik mondani a vendégek, egy hét, egy hónap, mindenki mást... na, akkor a végén elárulom, hogy a patkó addig van a lovon, amíg a kovács felszögezi, mert aztán már a ló van a patkón...

- Hogyan lehet ilyen derűsen, ennyi jókedvvel élni?

- A fizikumot ápolni kell. Mivel szeretem a szakmát, nincs szükségem külön edzésre. Itt, Révbéren is nagyon jó levegő van, így lehet jó kedélyű az ember. Meg a barátok is fontosak... Májustól októberig itt vagyok, a lovastanyán, télen otthon vállalkozom, fűtő-beszerző vagyok, meg persze otthon is mókolok állandóan. Mindenfélét, mert díszműkovács is vagyok. De hát sokszor az anyag árát nem hajlandók megadni, hát akkor inkább nem vállalom el, ha már nekem kell fizetni... Persze tudom, ez nem megy akármeddig, az egészség szabja meg. Egyszer azért csak le kell tenni a kalapácsot. De a lényeg úgyis csak az, hogy én nem adom fel, humorral ki lehet javítani, ha jönnek a frontok, viccekkel sok mindent el lehet ám simítani...

- Én nem beszélek idegen nyelvet, de a külföldiekkel is úgy tudok bánni... tapsolnak, úgy szeretik, amit nálam látnak: van, aki harmadszor jön el... Igaz, a kovácsműhelyt sehol nem szokták túl sűrűn meszelni, én mégis igyekszem szép rendben tartani, látod, itt virág van kívül - és akkor hallja a zörgést, úgyse tudja kiállni, hogy ne jöjjön be... Mert ez hangos szakma, ezt nem lehet titokban tartani...

- Mindig szükség lesz kovácsra? Vagy ez is kihalófélben lévő szakma?

- Ez? Már ki is halt. Csengődön, egy kis faluban, az ötvenes években volt hét kovács.Igaz, volt kétezer ló is! A hetvenes években már csak kétszáz volt, és én voltam az egy kovács egy nyolcvan kilométeres körzetre... Most? Pécsen van tizenöt, Pesten másik tizenöt patkoló. Nem patkolókovács, csak patkoló, értem? Megveszik az unióból jövő patkót, és felszegezik. Ők fogják járni az országot, és feltenni a patkókat. Én még felszabadítottam vagy kétszáz tanulót, na de azok is mezőgazdasági gépszerelők voltak, hát egy hidegvágót nem tudtak elkészíteni. Utánpótlás? Hiába fogom a kezét, kiesik belőle a kalapács. Azt meg végképp át se tudom adni, ami benne volt az életemben, mert azt élni kellett... Cipész, bognár, kovács - kikopik szépen minden.

- Unatkozott valaha életében, akár egy percet is?

- Velem még az nem történt meg, nekem nincs időm az unatkozásra. Egyszerre háromfélét csinálok sokszor. Tervezgetek... kicsiben... már szőlőt azért nem telepítek... De nagyon sok érdekesség van az életemben...

- Nem hiszem, hogy össze tudná számolni, hány ezer patkót csinált életében: mennyi szerencsét hoztak?

- A patkó, tudod, nem annak hoz szerencsét, aki csinálja. De azért a szerencse mégiscsak mellettem volt, hogy egészségesen elélhettem idáig. Jó, tizenegy műtétem volt, de csak itt vagyok... És ebben a szakmában, pláne az ipari részében, ahol dübögnek a tonnák, végig együtt kell legyen agy, szem, kéz, láb - másképp egy másodperc alatt vége... És nem csináltam selejtet soha - hát a harmadik után már nem is kellett volna belekezdenem a negyedikbe... Meg hát... az is szerencse, hogy engem a családom szívesen vár. Nagyon szeretnek, s persze ez kölcsönös...

- Gondolom, ez a két kis tündérlány se véletlenül mosolyog itt, a satu mellett, a fényképen?

- Az a két kisebb unokám, ugye milyen gyönyörűek? A fiamékkal együtt lakunk tízen a házban, Csengődön - három generáció, szeretetben, békességben. Sajnos a feleségem pár éve meghalt. De az unokáim... hát be nem tudok úgy surranni a szobába, hogy el ne kapjanak... Azt mondják, Papám, te ne haljál meg, mert akkor nekem ki lesz... Így aztán maradok, amíg lehet... Hát... ilyen ez az én életem, ilyen kicsike...

- De a lényeg úgyis az, hogy a két szakmával elkerültem a MAHART-hoz, kiemelt pénzzel méghozzá. Mindjárt háromféle kovácsmunkát gyakorolhattam, mert kovácsmunkából különben van vagy tízféle, ha nem több. Lettem ugye hajókovács, aztán meg hajóépítő kovács, az már megint más, a szegecselésnél kellett felizzítani a szegecseket, nem akárhogyan... No, akkor jönnek egyszer, hát a Kossuth Lajos gőzhajónak a kazánját kellett rendbe rakni, a csöveket cserélni, meg minden. Meg tudom-e csinálni? Hát, mondom, ha vasból van, menni fog. Márpedig abból volt. Leköltöztem a vízre, megcsináltam az egészet teljes egyedül, de ki kellett ám találni mindent, szép volt... Az lett aztán a nosztalgiahajó, úgy tudom, most is jár valahol, de már dízeles...

- Na, akkor aztán elmentem a BKV-hoz, ott meg lettem tűzikovács. Egyenesen a KGST-nek csináltam ütközőszárakat meg támcsavarokat vagy tíz évig.

- Azt azért már ne mondja, hogy ezt nem lehet megunni: tíz évig ütközőszárat gyártani...

- Ááá, egy fenét, hát nem csak az volt... Síntől az áramszedőig volt ott minden... csapágyakat öntöttem színesfémmel a dunaharaszti HÉV-nél, aztán egyik napról a másikra zárlakatos lettem, meg kocsivizsgáló. De nem ám csak felírni kellett, mi a hiba egy-egy kocsin: mindjárt javítottunk is. Muszáj volt az erősáramú szakmát is ám elég jól kitanulni, az embert pofán ne csapja az áram, amikor az áramszedőt piszkálgatja.

- Na, apósom megbetegedett, hazacsaltak. Elmentem a Kiskőrösi Állami Gazdaságba, mondják, hát ide nem kell ám hajókovács meg HÉV-kovács: minekünk mezőgazdasági kovács kell. Másnap már a cséplőgépen cseréltem lapátot.

- Nem az a megijedős fajta ember, ugye?

- A kihívásokat nagyon szeretem. Volt is belőlük bőven az életemben, sőt, ér még ma is néhány. Most is például: hát ugye a turistáknál dolgozom, uniós turisták, meg nem uniósok, mikor melyik jön. Néha van köztük kovács, na, az ám érdekes, ők megmutatják, ők hogyan csinálják, én meg azt, én hogyan - olyan is van, hogy lopnak tőlem valami fogást vagy technikát. De itt már csak úgy vagyok, magamban. Pedig Egy kovács nem kovács; Két kovács fél kovács; Három kovács egy kovács..." Hát eszerint itt akkor már nincs kovács: márpedig én vagyok... A vassal... most nem nagyképűséggel vagyok, de a vassal azt csinálok, amit akarok. A többi kovács meg azt, amit tud... De nem tudom vállalni már az igazi nagy fizikai erőt igénylő munkát. Apróságokat azért megcsinálgatok még: most a napokban lesz kész egy kis szekér, a Leitner Bandi csinálta a famunkáját, én meg a vasalását - erre 32 éves volt a szamaram, egy hónapja elpusztult szegény, na, most vettem épp egyet, nincs egy órája, majd az elhuzigálja az unokákkal... Tényleg nem tudom, mikor megyek igazából nyugdíjba: hát innen is három szezonja nem küldtek el, valamit csak tudok talán...

- De még fából vaskarikát is tud ám egy jó kovács, azt tudod-e? Hát ugye régen volt ez a nagy faklumpa, na, hát abba belelépett a kovács, aztán akkor csinálta a fából a vaskarikát. De sok ilyen van ám: például meg szoktam kérdezni, meddig van a lovon a patkó - erre elkezdik mondani a vendégek, egy hét, egy hónap, mindenki mást... na, akkor a végén elárulom, hogy a patkó addig van a lovon, amíg a kovács felszögezi, mert aztán már a ló van a patkón...

- Hogyan lehet ilyen derűsen, ennyi jókedvvel élni?

- A fizikumot ápolni kell. Mivel szeretem a szakmát, nincs szükségem külön edzésre. Itt, Révbéren is nagyon jó levegő van, így lehet jó kedélyű az ember. Meg a barátok is fontosak... Májustól októberig itt vagyok, a lovastanyán, télen otthon vállalkozom, fűtő-beszerző vagyok, meg persze otthon is mókolok állandóan. Mindenfélét, mert díszműkovács is vagyok. De hát sokszor az anyag árát nem hajlandók megadni, hát akkor inkább nem vállalom el, ha már nekem kell fizetni... Persze tudom, ez nem megy akármeddig, az egészség szabja meg. Egyszer azért csak le kell tenni a kalapácsot. De a lényeg úgyis csak az, hogy én nem adom fel, humorral ki lehet javítani, ha jönnek a frontok, viccekkel sok mindent el lehet ám simítani...

- Én nem beszélek idegen nyelvet, de a külföldiekkel is úgy tudok bánni... tapsolnak, úgy szeretik, amit nálam látnak: van, aki harmadszor jön el... Igaz, a kovácsműhelyt sehol nem szokták túl sűrűn meszelni, én mégis igyekszem szép rendben tartani, látod, itt virág van kívül - és akkor hallja a zörgést, úgyse tudja kiállni, hogy ne jöjjön be... Mert ez hangos szakma, ezt nem lehet titokban tartani...

- Mindig szükség lesz kovácsra? Vagy ez is kihalófélben lévő szakma?

- Ez? Már ki is halt. Csengődön, egy kis faluban, az ötvenes években volt hét kovács.Igaz, volt kétezer ló is! A hetvenes években már csak kétszáz volt, és én voltam az egy kovács egy nyolcvan kilométeres körzetre... Most? Pécsen van tizenöt, Pesten másik tizenöt patkoló. Nem patkolókovács, csak patkoló, értem? Megveszik az unióból jövő patkót, és felszegezik. Ők fogják járni az országot, és feltenni a patkókat. Én még felszabadítottam vagy kétszáz tanulót, na de azok is mezőgazdasági gépszerelők voltak, hát egy hidegvágót nem tudtak elkészíteni. Utánpótlás? Hiába fogom a kezét, kiesik belőle a kalapács. Azt meg végképp át se tudom adni, ami benne volt az életemben, mert azt élni kellett... Cipész, bognár, kovács - kikopik szépen minden.

- Unatkozott valaha életében, akár egy percet is?

- Velem még az nem történt meg, nekem nincs időm az unatkozásra. Egyszerre háromfélét csinálok sokszor. Tervezgetek... kicsiben... már szőlőt azért nem telepítek... De nagyon sok érdekesség van az életemben...

- Nem hiszem, hogy össze tudná számolni, hány ezer patkót csinált életében: mennyi szerencsét hoztak?

- A patkó, tudod, nem annak hoz szerencsét, aki csinálja. De azért a szerencse mégiscsak mellettem volt, hogy egészségesen elélhettem idáig. Jó, tizenegy műtétem volt, de csak itt vagyok... És ebben a szakmában, pláne az ipari részében, ahol dübögnek a tonnák, végig együtt kell legyen agy, szem, kéz, láb - másképp egy másodperc alatt vége... És nem csináltam selejtet soha - hát a harmadik után már nem is kellett volna belekezdenem a negyedikbe... Meg hát... az is szerencse, hogy engem a családom szívesen vár. Nagyon szeretnek, s persze ez kölcsönös...

- Gondolom, ez a két kis tündérlány se véletlenül mosolyog itt, a satu mellett, a fényképen?

- Az a két kisebb unokám, ugye milyen gyönyörűek? A fiamékkal együtt lakunk tízen a házban, Csengődön - három generáció, szeretetben, békességben. Sajnos a feleségem pár éve meghalt. De az unokáim... hát be nem tudok úgy surranni a szobába, hogy el ne kapjanak... Azt mondják, Papám, te ne haljál meg, mert akkor nekem ki lesz... Így aztán maradok, amíg lehet... Hát... ilyen ez az én életem, ilyen kicsike...

- Na, akkor aztán elmentem a BKV-hoz, ott meg lettem tűzikovács. Egyenesen a KGST-nek csináltam ütközőszárakat meg támcsavarokat vagy tíz évig.

- Azt azért már ne mondja, hogy ezt nem lehet megunni: tíz évig ütközőszárat gyártani...

- Ááá, egy fenét, hát nem csak az volt... Síntől az áramszedőig volt ott minden... csapágyakat öntöttem színesfémmel a dunaharaszti HÉV-nél, aztán egyik napról a másikra zárlakatos lettem, meg kocsivizsgáló. De nem ám csak felírni kellett, mi a hiba egy-egy kocsin: mindjárt javítottunk is. Muszáj volt az erősáramú szakmát is ám elég jól kitanulni, az embert pofán ne csapja az áram, amikor az áramszedőt piszkálgatja.

- Na, apósom megbetegedett, hazacsaltak. Elmentem a Kiskőrösi Állami Gazdaságba, mondják, hát ide nem kell ám hajókovács meg HÉV-kovács: minekünk mezőgazdasági kovács kell. Másnap már a cséplőgépen cseréltem lapátot.

- Nem az a megijedős fajta ember, ugye?

- A kihívásokat nagyon szeretem. Volt is belőlük bőven az életemben, sőt, ér még ma is néhány. Most is például: hát ugye a turistáknál dolgozom, uniós turisták, meg nem uniósok, mikor melyik jön. Néha van köztük kovács, na, az ám érdekes, ők megmutatják, ők hogyan csinálják, én meg azt, én hogyan - olyan is van, hogy lopnak tőlem valami fogást vagy technikát. De itt már csak úgy vagyok, magamban. Pedig Egy kovács nem kovács; Két kovács fél kovács; Három kovács egy kovács..." Hát eszerint itt akkor már nincs kovács: márpedig én vagyok... A vassal... most nem nagyképűséggel vagyok, de a vassal azt csinálok, amit akarok. A többi kovács meg azt, amit tud... De nem tudom vállalni már az igazi nagy fizikai erőt igénylő munkát. Apróságokat azért megcsinálgatok még: most a napokban lesz kész egy kis szekér, a Leitner Bandi csinálta a famunkáját, én meg a vasalását - erre 32 éves volt a szamaram, egy hónapja elpusztult szegény, na, most vettem épp egyet, nincs egy órája, majd az elhuzigálja az unokákkal... Tényleg nem tudom, mikor megyek igazából nyugdíjba: hát innen is három szezonja nem küldtek el, valamit csak tudok talán...

- De még fából vaskarikát is tud ám egy jó kovács, azt tudod-e? Hát ugye régen volt ez a nagy faklumpa, na, hát abba belelépett a kovács, aztán akkor csinálta a fából a vaskarikát. De sok ilyen van ám: például meg szoktam kérdezni, meddig van a lovon a patkó - erre elkezdik mondani a vendégek, egy hét, egy hónap, mindenki mást... na, akkor a végén elárulom, hogy a patkó addig van a lovon, amíg a kovács felszögezi, mert aztán már a ló van a patkón...

- Hogyan lehet ilyen derűsen, ennyi jókedvvel élni?

- A fizikumot ápolni kell. Mivel szeretem a szakmát, nincs szükségem külön edzésre. Itt, Révbéren is nagyon jó levegő van, így lehet jó kedélyű az ember. Meg a barátok is fontosak... Májustól októberig itt vagyok, a lovastanyán, télen otthon vállalkozom, fűtő-beszerző vagyok, meg persze otthon is mókolok állandóan. Mindenfélét, mert díszműkovács is vagyok. De hát sokszor az anyag árát nem hajlandók megadni, hát akkor inkább nem vállalom el, ha már nekem kell fizetni... Persze tudom, ez nem megy akármeddig, az egészség szabja meg. Egyszer azért csak le kell tenni a kalapácsot. De a lényeg úgyis csak az, hogy én nem adom fel, humorral ki lehet javítani, ha jönnek a frontok, viccekkel sok mindent el lehet ám simítani...

- Én nem beszélek idegen nyelvet, de a külföldiekkel is úgy tudok bánni... tapsolnak, úgy szeretik, amit nálam látnak: van, aki harmadszor jön el... Igaz, a kovácsműhelyt sehol nem szokták túl sűrűn meszelni, én mégis igyekszem szép rendben tartani, látod, itt virág van kívül - és akkor hallja a zörgést, úgyse tudja kiállni, hogy ne jöjjön be... Mert ez hangos szakma, ezt nem lehet titokban tartani...

- Mindig szükség lesz kovácsra? Vagy ez is kihalófélben lévő szakma?

- Ez? Már ki is halt. Csengődön, egy kis fal