Hétlövet - Negyven év mínusz

* Egytonnás tehén csapott agyon egy férfit Brazíliában. Az állat az alatta beszakadt háztetőn keresztül zuhant a szerencsétlen, ágyban alvó emberre, aki később, a kórházban halt bele belső sérüléseibe. A tehén egyébként egy közeli dombon legelt, megcsúszhatott, és így esett rá a kis kalyibára, aminek tetőzete természetesen nem bírta el az állat súlyát. Kábé ezerszer figyeltem már Ausztriában, ott fent, ezerötszázon, a házunknál, a hegyoldalon legelésző teheneket – de sokszor nézni se bírom a mutatványaikat...

Hogy olykor negyvenöt vagy hatvan fokos a lejtő, amin álldogálnak, abban egy csepp túlzás nincsen: olyan egykedvűen rágóznak, mintha valami pártkongresszuson lennének... Amikor odébb lépnek, mindenesetre előfordul, hogy megbillennek, mi több, olyat is láttam már, amikor teli torokból megindultak lefelé, és eléggé cicergett ám az ABS, mire vagy száz méter alatt sikerült csillapítani a lendületet – és tény az is, hogy olyanok az ízületeik, rossz nézni, ahogy minden gömbcsukló nyeklik-nyaklik rajtuk. Hú de sok sztori jut egyszerre eszembe... legyen az, amikor vagy húsz éve egyszer egy motoros találkozón elszundiztam, na, talán két-három dianás cukrot megehettem előtte, elég nyugodt volt az álmom...

Az oldaltámaszon álló régi motorom alá gurítottam a hálózsákom... mit hoz a sors, egy könnyed áztató eső egy óra alatt kimosta a támasz alól a talajt, mire hű társam szép nyugodtan, fokozatosan rám feküdt... Csak a nagy ordítozásra ébredtem fel, ahogy a többiek izgatottan próbálták leemelni rólam a három mázsát. Sikerült is, kicsit arrébb tolták a kedvencemet, én csak a fejemet emeltem fel egy pillanatra, aztán átfordultam és aludtam tovább: és attól a naptól tudom biztosan, a motorom soha nem lenne képes bántani...


* Állami többségbe veszik a takarékszövetkezeteket. Utána kéne néznem, mert nem emlékszem pontosan, de biztos, hogy több mint tíz, ha nem tizenöt éve már, hogy egy délelőttnyi telefonálás után bukkantam rá az – azonnal tudtam – igazi gyöngyszemre, a takszövre. A telefonban barátságosan elmondták, a számlavezetés szinte ingyenes, s amikor ezt hallva kimentem Baracsra, a legalábbis puritán kis bankfiókban golyóstollal töltötték ki a szerződésem – tudtam, hogy megérkeztem. Aztán létesült egy fiók épp itt, felénk, a lakásomtól kerek öt percnyire, és többé nem kellett Baracsra mennem.

Nagyon nagy kedvencem a takszöv, azóta is: mindenkit névről ismerek, mindenki mosolyog, a lányok/hölgyek udvariasan meghallgatják aktuális panaszaimat és/vagy sztorijaimat, természetesen mindenben segítenek, amiben csak szükséges. És akkor most... kicsit ledermedtem, amikor megtudtam, újra matat a szőrös mancs, újabb tenyerelés jön – biztonságosabbá, jobbá és szebbé teszik a takszöv-rendszert az ámokfutók: azaz lényegében államosítanak, még inkább lényegében, pár lépcsőben szétlopnak egy újabb jól működő, a válság alatt is nyereséget termelő egységet. Áder János kemény volt, mint a szikla – egyszer tisztelettel visszadobta a szokásos két nap alatt átnyomott törvényjavaslatot, de, láss csodát, hazám, másodszorra mégis átment...

Gond szál se, indulhat tehát, tisztelt haverek és mutyerek a takszöv biztonságossá tétele és fejlesztése: első körben alighanem elkérik majd kissé mindenki pénzét, csak hogy megszámolhassák, mennyi van, és megmondják, mennyi lesz majd, ha tíz év múlva – zistókuccse – visszaadják. A tízszeresét, nem ám csak olyan szar kis kamatot, mint a – kiderül, húsz éve – ócskán működő takszövök...

Picit elkérik csak addig, mert... izé... na... ki kell fizetni... ezt az izét... a valamit... nemzetbiztonsági rizikós, majd mindjárt megmondjuk, ha lázárjani kitalálta. Mindegy: a magam részéről a héten felveszem a kapcsolatot néhány svájci pénzintézettel, és megkérdezem, tudnák-e fogadni és megbízhatóan őrizni, szépen fialtatni mind a 24 ezer forintnyi megtakarításomat... * Bejutottam egy call centerbe. Gond volt a nettel, eszembe jutott, felhívom a szolgáltatómat, és megkérdezem, mi a gubanc. Info-vonal, négyjegyű szám, tárcsázom. Meghallgatom az aktuális ajánlatokat, megtudom, hogy ha majd beszélek a munkatárssal, rögzítésre kerülök, csak úgy csattan, aztán slussz: amikor ötödször megy körbe a szöveg, kiszúrom, hogy megkönnyíthetem az azonosításomat, ha a kilences gomb után megadom az adataimat. Aha. Könnyítsünk. Kérjük, készüléke billentyűinek segítségével adja meg a számlán található ügyfélazonosítóját... oké, számla elő, pötyögök, csillag, oké... érzékeltük, hogy azonosítójához nem tartozik pinkód...

Hát bizony, megeshet, gondolnám, tán ezért van az azonosító, de nem, pinkód nélkül az semmit nem ér, az csak egy azonosító. Oké. Kérjük, készüléke billentyűinek segítségével írja be az aktuális számláján szereplő számlaazonosítót... rendicsek, beírom... tájékoztatjuk, hogy a számlaazonosítója nem a megadott ügyfélazonosítóhoz tartozik. A nyomásszelepem egy kicsit lefúj, de semmi baj, bontok, négyjegyű, kilences, hatjegyű, csillag, hatjegyű, csillag... na most elhallgatott a hang, kapcsol, oké, fúúúú, de jó... Kérjük, k. b. s. adjon meg egy hatjegyű pinkódot, majd nyomja meg a csillag... megadom, megnyomom... kérjük, k. b. s. erősítse meg a megadott pinkódot... anyátok... és hipp-hopp, már bent is vagyok a call centerben, ahol aztán tényleg egy percen belül jelentkezik a munkatárs, a hibát hamarosan kijavítják. Ámde... hogy a problémák 99 százalékát e kétségkívül hatékony módszerrel kezeli a szolgáltató, az persze dicséretes: a maradék egy százalék távoltartására javasolnám, a helyes megfejtőket irányítsák simán egy nem létező számra, ami csak kicsörög, de senki, soha nem veszi fel. Mint a régi szép időkben: amiket, úgy tűnik, e tekintetben is, újraélhetünk... Negyven év mínusz: nem nagyon csökken.