Szélig Viktor pályafutásából kihozta a maximumot, édesapja szerint véletlenül lett jégkorongozó

Szélig Viktorral a nemzetközi hokiszövetség francia elnöke, Luc Tardif hónapokkal ezelőtt telefonon közölte, hogy jelölik a rangos elismerésre, tagja lesz a Hockey Hall of Fame-nek. Először azt hitte, valami átverés része, kereste a kandi kamerákat a fehérvári iroda plafonján, ugyanis a jelenben a Hydro Fehérvár AV19 hokisainak általános igazgatójaként tevékenykedik. Játékosként Magyarországon csak Dunaújvárosban játszott, négyszeres bajnok lett nevelőegyesületével.

- Erre nem lehet számítani, az egyik decemberi meccs előtt ültem az irodában, amikor megcsörrent a telefonom, ismertük egymást, járt már itt Fehérváron, amikor megválasztották a nemzetközi szövetség első emberének. Még játékosként, illetve klubvezetőként Franciaországban is többször beszéltünk, de nyilván nem napi szintű a kapcsolatunk. Gyorsan a tárgyra tért, hogy felterjesztettek erre a díjra. Meglepett, el is kezdtem érdeklődni, miként is működik ez az elismerés. Kiderült, egy kanadai úriember terjesztett fel, a nemzetközi hokiszövetség történeti bizottsága pedig megszavazta, hogy ezúttal engem ér ez a megtiszteltetés. Kérdezték, milyen számmal ellátott válogatott mezt szeretnék, én mondtam az ötöst, hiszen ebben játszottam a karrierem során, ráadásul az elismerésre ötödik magyarként terjesztettek fel, tehát jól jött ki ez is. A Bibi Torriani-díjat előzőleg válogatott társam, Ocskay Gábor kapta meg, valamint más kategóriában, a játékvezetők között Schell László, illetve a nem távoli múltban Pásztor György és Kovács Zoltán. Nagyon illusztris társaság. Meg persze nagyszerű volt azok névsora is, akikkel beiktattak.

- Néztem a korábbi felvételeket, milyen hosszan lehet beszélni, általában mit mondtak angolul a díjazottak. Nem papírból olvastam fel, fejben előzőleg összeraktam a legfontosabb gondolatokat, amelyek mentén haladtam.

- Persze, a jégkorong fontos volt, csináltuk, mindent beleadtunk, de a bálványaim a zenészek voltak. Nyilván figyeltem a palánkok sztárjait, de kamaszként a szobám fala nem a legnagyobb hokisok fotóival volt tele. Inkább a zene világában szereplőkkel voltam elfoglalva, rájuk szerettem volna hasonlítani. Mindig tiszteltem a sportolókat is, elképesztő volt találkozni Brian Leetch-csel, akit szintén most iktattak be egy másik kategóriában. Rá természetesen már emlékszem, felnőttként figyeltem, mennyire nagyszerű játékos. Amikor a hokit kezdtem, elképzelhetetlennek tűnt, hogy vele, meg Per Zetterberggel állok majd egy színpadon. Előttem az első edzésem részletei. Érdekes módon, én úgy kezdtem a hokit, hogy előtte soha nem voltam meccsen, tehát teljesen idegen helyre érkeztem. Kercsó Arpád akkor még nem tartózkodott Dunaújvárosban, előzőleg megtanultam korcsolyázni, illetve elsajátítottam a hoki alapjait, az edző fél évvel később érkezett Erdélyből. Járta Újvárosban is iskolákat, toborozta a későbbi társaimat, akikkel évtizedeket töltöttünk együtt. Jól éreztem magam, remek volt a társaság, de komoly célokkal nem rendelkeztem. Sporttagozatos általános iskolába jártam, kézilabdázni is szerettem, mást is kipróbáltam, végül a hoki maradt. A családban mindenki sportolt, apukám NB I-es röplabdás, majd edző volt, anyukám is ezt a sportágat űzte, a húgom is a röplabdát kezdte, később vízilabdázóként lett junior válogatott és élsportoló. 

Az első, élvonalban töltött évekre úgy emlékszik, hogy tinédzserként nem voltak túl népszerűek a hokis társadalomban, mint Kercsó-bébik, akik jönnek és minden sikert maguknak akarnak.

- A korábbi korosztályokhoz képest lényegesen jobbak voltak a lehetőségeink, külföldi tornákra jártunk, a körülményekhez képest jól menedzseltek bennünket, tizenévesen már a felnőtt válogatottban is alapembernek számítottunk.

 Ma már vicces, de akkoriban valóban ezek voltak a viszonyok. Mi még kaptunk abból a hőskorból, ami ma már elképzelhetetlen a jelenben. Nemrég itthon, Dunaújvárosban rendet raktam, pakoltam a régi dolgaim között, előkerültek érmek 35-40 évvel korábbról, találtam egy ezüstöt. Meglepett, hogy volt olyan év az utánpótlásban, amikor nem lettünk bajnokok, az Újpest egyszer megvert bennünket.

- Nem gondoltam, hogy külföldön is bizonyíthatok, hosszú, sikeres éveket töltöttem Brianconban, összesen 21 világbajnokságon léptem jégre, ez is óriási dolog. A legnagyobb élmény és a legfájóbb felismerés is az A-csoportos vb volt Zürichben. Alig volt hihető, hogy egyáltalán eljutottunk oda, viszont meg is döbbentett, testközelből éreztem, mennyire messze vannak tőlünk a valódi elithez tartozók. 

Brianconban még marasztalták, hogy folytassa a jégen, de már egyre jobban fájt a bokája. Örül, hogy saját elhatározásából fejezte be, nem a vezetők jelezték, érdemes lenne elgondolkodnia a búcsún.

- Egy évet dolgoztam általános igazgatóként Brianconban, majd hazatértem a fehérváriakhoz.

 Másfél éve bajnoki döntőt játszottunk az osztrák bázisú bajnokságban, ami hatalmas siker volt, indulhattunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon remélem, ezt a közeljövőben megismételjük, vagy legalább megközelítjük. Az alapvető cél, hogy minden évben elérjük a rájátszást az ICEHL-ben.  

Szélig Árpád rendkívül büszke a gyerekeire, igaz, annak idején csak mosolygott, amikor hallgatta a fia edzőjét, Kercsó Árpádot.

A családfő metallurgusként került a Vasműbe, polgári szakmája mellett az átlagosnál magasabb fokon űzte a röplabdát, ifiválogatott volt, majd bemutatkozott a felnőtteknél az élvonalban. A Csepel együttesében feladóként szerepelt, de az akkori, Buzek László fémjelezte nagycsapatban nem volt esélye komoly szerep betöltésére. Fejérben viszont megtalálta a számítását. Persze, akadtak nehézségek, majdnem feloszlott a csapat, hol az NB I-ben, hol az NB II-ben jutottak szóhoz, hat évet szerepelt a piros-fehéreknél, majd edzősködni kezdett. Vezette a Dunaújvárosi Építők női csapatát, a Kohász férfi együttesét a nyolcvanas évek derekán a  legmagasabb osztályban, sajnos nem tudták megőrizni tagságukat a legjobbak között. Neje szintén röplabdázott – a csepeli gimnáziumban találtak egymásra -, Csák Erzsébet a második vonalban érdekelt dunaújvárosiaknál játszott feladóként. Együtt érkeztek a szigetországból az acélvárosba. Szélig a kilencvenes évek elején cseppent a jégkorongba.

- Kercsó Árpád a városba érkezett, megkezdte a gyerekek toborzását az általános iskolákban, nála játszotta a fiam is, másokkal egyetemben. A röplabdában már nem tevékenykedtem, a hokisok felkértek szakosztályvezetőnek, amit 1998-ig csináltam is. A hazai szövetség elnökségébe is bekerültem, 2004-ig voltam tagja a testületnek, közben visszatértem szakosztályelnöknek a Dunaferr hokisaihoz, a nehéz időkben igyekeztem segíteni. 

Az anyacég már nem tudott segíteni, azonban érkezett Azari Zsolt és a Docler Holding, ők mentették meg és üzemeltetik azóta is az újvárosi jégkorongot.   

Szélig Árpád fia és lánya is sportoló lett. A szülők természetesen nagyon örültek, hogy a gyerekek követték a családi hagyományokat.

- A lányom, Zsófia Réka röplabdázott, az iskolát ő sem hanyagolta el, csomagolástechnikai mérnökként végzett és dolgozik jelenleg is. A röplabda után vízilabda felé vette az irányt, két éven át szerepelt az élvonalban a Dunaújváros színeiben, ifiválogatottságig jutott, később három évet töltött a BVSC-ben, sérülés miatt korán befejezte. Dániában találta meg a pártját, ott telepedett le, alapított családot.

Viktor fia évek óta a Hydro Fehérvár AV19 általános igazgatójaként dolgozik. Ő vitte a legtöbbre a sport tekintetében a famíliában.

- A fiam véletlenül lett jégkorongozó, a nejem a sportirodán dolgozott, elkészült a nyitott jégpálya, Kercsó mindig mondta Ladányiéknak, hogy belőletek NHL-játékos lehet, ha úgy álltok a munkához. Ezen mi, szülők, csak mosolyogtunk, mint ahogy azon is, hogy az edző mindig közölte: „Fiúk, higgyétek el, ti meg fogtok élni a hokiból!”. Az akkori viszonyok között ez elképzelhetetlennek tűnt, később mégis megvalósult. Azért tűnt elérhetetlennek, mert itthon alig volt pálya, csapat, játékos is alig, a felnőtt válogatott a C-csoportban küszködött. 

 Talán mondanom sem kell, az egész családdal ott voltunk a világbajnokságon, az összes mérkőzésen. A lányomra és a fiamra természetesen büszke vagyok, utóbbi kapcsán arra különösen, hogy kitartó volt, soha nem adta fel az álmait. Az élsport mellett a tanulást sem hanyagolta el. A hokiban nem volt igazán tehetséges, amolyan alázatos zongoracipelő, amit rá bíztak, azt mindig megoldotta. Tíz évet játszott a francia élvonalban – amikor tudtam, meglátogattam a nejemmel -, bajnok és kupagyőztes lett Brianconban. Később ott kezdte a sportvezetői szakmát, majd hazatért Fehérvárra, általános igazgatónak. 

Amikor felhívott, hogy megkapja a Bibi Torriani-díjat, először én is azt hittem, hogy ez valami vicc. Később kiderült, nem az. A tamperei ceremónián ott volt a lányom a kislányával, Isabellel és a férjével, Heinével, valamint Viktor felesége, Krisztina, és a két unoka, Szonja és Marcell. Utóbbi szintén korongozik, Lyon tanul és játszik, most jutottak fel a másodosztályba. Szonja sokáig balettozott, nemrég a küzdősportok felé vette az irányt.