Bács-Kiskun megyében is elismerték a munkáját

De Kolics János nemcsak remek edző, hanem korábban nagyszerű játékos is volt. Vagyis nemcsak tanítja, hanem gyakorlatban is tudja a kézilabdázás csínját-bínját.

– Tizenöt évesen Dunaújvárosban kezdtem el kézilabdázni. Eddig futballoztam, de Komáromi Ákos a Bánki Donát iskolában felfigyelt rám, és átcsábított a kézilabdázáshoz. Mindig a Kohászban játszottam, tagja voltam annak a fiatal csapatnak, amely tisztán saját nevelésű játékosokkal feljutott az NB I-be. 1980-ban is szokatlan dolog volt ez, ma pedig elképzelhetetlen. Az én időmben nem lehetett sok pénzt keresni a kézilabdázással, ezért huszonhat évesen vállalkozó lettem, és levezetésképpen Dunaföldváron játszottam néhány évet játékos-edzőként. Csak saját nevelésű kézilabdázókkal az NB I B-ben másodikak lettünk, de nem tudtunk feljutni, mivel nem volt saját csarnokunk, Tolnán játszottuk a hazai meccseinket. A dunaföldvári eredményeimre felfigyeltek a Dunaferr SE-nél, és hívtak a felnőttcsapat vezetőedzőjének.

– A döntését valószínűleg nem bánta meg, hiszen nagyon sikeres időszakot töltött itt. Egymás után háromszor is ezüst­érmesek lettek, amikor az erőviszonyok alapján a negyedik hely is bravúros szereplésnek számított volna…

– Nagyon szép időszak volt az, remek csapat, remek társaság volt a kezeim között. A teljesség igénye nélkül megemlítem György László, Imre Vilmos, Rosta Miklós, Kemény József, a fiatalabbak közül Mikler Roland, Császár Gábor, Törő Szabolcs, Nagy Kornél nevét. A munkánk egyik legnagyobb elismerése volt, hogy a felnőttválogatottnál Vass Sándor szövetségi kapitány felkért a segítőjének.

– Ezt a sikeres időszakot követően Kiskőrösön kötött ki az NB I-es csapatnál, majd visszatért Dunaújvárosba, bár már csak rövid időre…

– Lebetegedtem, már nem tudtam annyit dolgozni, mint korábban. Kalocsára szerződtem, ahol tizenöt szép és sikeres évet töltöttem. Az NB II-es csapattal többször megnyertük a bajnokságot, feljebb viszont sohasem léptünk, és nem az anyagiak hiánya miatt, hanem azért, mert torzó lett a kézilabdázás. Mindenki igazol, saját erőből senki sem dolgozik. Szeretem, ha saját neveléseket építhetek be a csapataimba. Erre Kalocsán jó lehetőségem volt. Tavaly azután Kalocsán is befejeztem, de akkor már párhuzamosan a kalocsai munkámmal Hartán a tizenkét-tizenhárom éves lányokkal foglalkoztam. Ez megmaradt a mai napig, nem tudok elszakadni a sportágtól.

– Kolics János korábban nem edzett nőket, lányokat. A kemény stílusa hogy fekszik a fiatal hölgyeknél?

– Bírják, persze velük finomabb vagyok, mint egy felnőtt férfi csapattal, de ez kemény sport akkor is, ha gyereklányok játsszák. Remek eredményekkel büszkélkedhetünk, a legnagyobb akadémiákkal vagyunk versenyben. Nagyon élvezem ezt a munkát. Rend, fegyelem: mindennek ez az alapja, nem fogom vissza magamat. Több mint ötvenéves kézilabdamúltra tekinthetek vissza, de ugyanolyan lelkes, odaadó, elhivatott vagyok, mint a kezdetekkor. Nagyon szeretem azt, amit most csinálok. Hatvanhét éves vagyok, úgy gondolom, Hartáról megyek „kézilabda nyugdíjba”.