Dunaújvárosból indulva: Szalay Balázs tizenötödször a Dakaron

– Huszonöt éve, 1996 januárjában indult az első Dakarján. Vállalkozna egy kis múltidézésre?

– Gyerekként Niki Lauda és Juan Manuel Fangio volt a példaképem, és persze szerettem volna autóversenyző lenni. Nem volt meg hozzá az anyagi háttér, és teltek az évek, harminc körül pedig az embernek már esélye sincs a Formula–1-re, végül azonban mégis az adta meg az ihletet. Valamelyik nagydíjat néztem a tévében, s azon gondolkodtam, mégsem kellene feladnom a versenyzői álmokat, és mire leintették a versenyt, megszületett bennem a gondolat, hogy a Dakar való nekem.

– Látott akkor már több homokot annál, mint ami egy homokozóban van?

– Dehogy! Azt sem tudtam, mi fán terem a Dakar, azt sem, mikor rajtol, csak annyit, hogy ott az életkor nem lehet akadály.

– Hogyan vágott bele?

– Levelet írtam a szervezőknek, hogy szeretnék rajthoz állni a versenyen. Erre ők nagyon aranyosan küldtek nekem egy VHS-kazettát, amin a kilencvennégyes Dakar összefoglalója volt. Ez október–november táján lehetett, úgyhogy a kilencvenötös versenyre már esélyem sem volt felkészülni, de... Rongyosra néztem a felvételt, és közben rájöttem, ez tényleg nekem való, ott olyan emberek vannak, mint én: kitartóak és kalandvágyók. Utóbb egyébként be is bizonyosodott, hogy az autósportok közül talán ez a legkreatívabb szakág, hiszen nem ismered a pályát, minden pillanatban felelős döntéseket kell hozni. Ezt kerestem.

– Pedig jó néhány sportágban kipróbálta magát addig is.

– Gyerekkorom óta kajakoztam, illetve jégkorongoztam, aztán ott van a futball, amit a régi kajakosokkal a mai napig hetente űzünk, és jó néhány futóversenyen is részt vettem: indultam a New York-i maratonin, futottam Stockholmban és itthon, az IBUSZ-maratonin is, ott a top százban voltam.

– Már akkor is a hosszú távú kihívások vonzották?

– Mondhatjuk. Persze, a maratoni három óra, a Dakar meg tizenkétszer tíz, ami óriási különbség, de a filozófiája, hogy kitartás kell, és sohasem feladni, tulajdonképpen hasonló.

– Vissza is kanyarodtunk a Dakarhoz. Hogyan zajlott a felkészülés huszonöt éve?

– Frank Papp akkoriban pályaversenyekre épített autókat Texasban, őt kerestem meg, hogy segítsen felkészíteni egy terepjárót, és ő meg is tette. Állati büszkék voltunk rá, hogy milyen jó technikát raktunk össze, aztán a prológon a száznegyvenedik helyről indulva a négyszáz méteres párhuzamos pályán kaptunk ötven métert egy dízel Toyotától… Elkezdtük vakarni a fejünket, hogy hűha, itt valami nagyon nem lesz jó. És akkor még nem is láttuk a tartalék alkatrészekkel telepakolt kamionokat, meg a helikoptereket, miközben nekünk mindenünk bent volt a kocsiban.

– Elég volt egy verseny, hogy ellessék a fortélyokat?

– Rögtön láttuk, hogy mi kellene, de azt is, hogy arra a világ összes pénze sem volna elég. Viszont hamar leszűrtük, hogy legközelebb szükségünk lesz szervizesre, mert ezt nem lehet ketten csinálni. Így lett Frank a szervizes, de még ő sem volt elég, mert annyi baja lett a kocsinak, hogy egy embernek az túl sok volt, így kétezerben már két szervizessel álltunk rajthoz.

– Két kiesés után abban az évben célba értek. Diadalittas érzés volt áthaladni a céldobogón?

– Csúcs volt! Akkora elégedettséggel töltött el, hogy nem is terveztem, hogy visszamegyek, mert úgy éreztem, mindent elértem, amit szerettem volna. Azután amikor 2001-ben néztem a tévében a többieket, éreztem, hogy én is ott akarok lenni, hogy mindenképpen visszamegyek.

A kaland, a felfedezés mindig vonzotta, és versenyezni is szeretett

– Gondolta akkor, hogy ennyi év után ilyen szenvedély hajtja vissza a sivatagba, hogy a 2021-es Dakar már a tizenötödik lesz?

– A kaland, a felfedezés mindig vonzott, és versenyezni is szerettem, szeretek a mai napig. A helyzet az, hogy amikor odaérsz a Dakarra, még tele vagy idegességgel, feszültséggel, ám amikor elrajtol az első szakasz, új ember születik. Egyszeriben nyugalom lesz úrrá rajtad, és elkezdesz százszázalékosan a versenyzésre figyelni, nem gondolkodsz semmi máson. Kiüríted a fejed, és már csak a Dakar létezik.

– Mi a legjobb a sivatagi versenyzésben?

– A változatosság. Hogy olyan helyekre jutsz el a világban, ahová más úton-módon semmi esélyed sem lenne.

– Melyik útvonalat kedvelte a leginkább?

– A Dakar a szívemben még ennyi év után is leginkább Afrikához kötődik, és nem mintha a dél-amerikai versenyek ne jelentettek volna kihívást. De még most is feláll a karomon a szőr, ha kiejtem a számon: Mauritánia. Mindenki tartott kissé attól, amikor beléptünk a végtelen homok országába, és aki azon a klasszikus útvonalon célba ért a Rózsaszín-tó partján, az tényleg győztesnek érezhette magát.

– Akkor Szenegál a kedvenc országa?

– Nagyon szeretem, de ha kedvencet kell mondani, Argentína, Chile, Peru az, mert felejthetetlen volt több tízezer ember között autózni, látni, hogy minden kanyarban tömeg áll. Nagyon feldobja az embert, jobban koncentrál, jobban csúsztatja az autót, hiszen érzi, szurkolnak neki. Nagy kontraszt volt azután, hogy Afrikában ­elvétve láttunk embert, néha tán két-három gyereket a falu szélén.

– Melyik volt a legnehezebb Dakarja?

– A 2004-es, szó szerint minden napért, minden kilométerért megküzdöttünk. Annyi gondunk volt az autóval is, hogy sokszor csak reggel értünk be a táborba, és a reggeli után szinte már mehettünk is tovább. Összefolytak a napok, kínkeservesen jutottunk el a célig, ott viszont nagyon boldogok voltunk.

– El lehet ma még veszni a sivatagban?

– Persze. Bármikor lemerülhet vagy tönkremehet a GPS, leeshet az antenna vagy eltörik a csatlakozó, és már el is vesztél. De akkor sem kell pánikba esni, hanem elindulni egy irányba, és addig menni, amíg nem találsz valamit.

– Mikor történt ilyen legutóbb?

– Az egyik dél-amerikai versenyen kitört a homokvihar, úgy fújta a szél a homokot, hogy fogalmunk sem volt, hol vagyunk. A megállás ilyenkor nem opció, úgyhogy csak mentünk, mentünk, folyamatosan erőre kapva attól, ha megláttunk magunk előtt valakit, aki szintén „tapogatózva” haladt előre.

– Mi az, ami nélkül ma már nem indulna el a sivatagba?

– Víz. Olyan sohasem volt, hogy víz nélkül elmentem volna, de egyszer megesett, hogy a két másfél literes palack közül, ami mindkettőnknek ott van az ajtóban, az egyikbe elfelejtettünk vizet tölteni. Nagyon gyorsan megittam az egyiket, és még rengeteg volt hátra a napból, amikor rájöttem, hogy nincs több. Rossz érzés fogott el, és sokkal szomjasabbnak éreztem magam, mint egyébként, már csak a tudattól, hogy nincs vizem.

– Megállnak közben? Úgy értem, hat liter víztől azért megesik, hogy az embernek ki kell mennie…

– Nem esik meg. Amikor verseny van, akkor verseny van, olyan gyorsan akarunk végigérni a pályán, ahogyan csak tudunk. Bár most lesz egy új szabály, amely kötelezi a versenyzőket, háromszáz kilométerenként tartsanak tizenöt perc pihenőt biztonsági okból. Még az is lehet, hogy megtetszik ez a szusszanásnyi szünet, de most még furcsának tűnik.

– Tízes skálán mennyire kimerítő egy nyolcszáz kilométeres mért szakasz?

– Egy ilyen hosszú valószínűleg csak ötös lenne. Én akkor kezdek izgulni kicsit, ha azt látom, hogy a következő nap csak háromszáz kilométer vár a mezőnyre, mert az a tapasztalataim szerint sokkal jobban megizzaszt minket.

– Mennyire volt nehéz a felkészülés a januári Dakarra ilyen kacifántos év után?

– Nagyon. A járványhelyzet nem kedvezett a versenysportnak, és szinte hetente szembetaláltuk magunkat valami újabb nehézséggel.

– A legendás verseny szervezői minden évben törekszenek arra, hogy próbálják kissé kiegyenlíteni az erőviszonyokat az amatőrök és a gyári versenyzők között: az idén például mindenki csak a rajt előtt negyedórával kapja meg az itinert, a profik ráadásul elektronikus formában. Ez segít?

– Szerintem igen, legalábbis a reményt felcsillantja. A gyári csapatok nyilván mindig gyorsabbak lesznek, hiszen van pénzük, folyamatosan fejlődnek és a legjobb pilótákat szerződtetik, miközben az olyan csapatok, mint a miénk, egyre fogynak.

– A fentiek dacára mi lehet a reális cél?

– A tizennyolcadik hely.

– Milyen határozott…

– Azért, mert a huszadik hely a legjobb eredményünk, ezt kétszer is sikerült elérnünk, úgyhogy nyilván jobbra vágyunk.

– Huszonöt év után is mutat újat a sivatag?

– Persze, főleg, hogy most megint ismeretlen országban versenyzünk.

– Szaúd-Arábia lesz a negyvenegyedik ország, ahol megméreti magát.

– Igen, és ha hiszi, ha nem, még mindig megvan bennem a felfedezés érzése, amikor új országba megyünk. A homok is mindenhol más és más. Egyszer köves, máskor puha homokos, egyik helyen hullámos, a másikon sima, van, ahol kagylókkal van tele, ami szétvág mindent az autón, máshol meg sziklákkal, és van, ahol olyan finom és lisztszerű, hogy térdig elsüllyedsz benne. Szóval ezer arca van a sivatagnak.

A sivatag már nem volt meglepetés

Balázs édesanyja így mesélt lapunknak korábban fiáról: „Féltettük? Mesélek egy történetet. Egyetemistaként bevállalt egy németországi szakmai gyakorlatot egy ott élő barátjával. Így tudtuk mi. Közben a tervük az volt, hogy a német gyárban vezettetik a jelenléti naplót, közben ők elmennek Izlandra. Megbeszélték, Berlinben találkoznak, és onnan együtt mennek tovább. Balázs jó magyar módra felkészült, konzervekkel volt tele a csomagja, éjszaka motorozott, mert akkor kicsi a forgalom, és hajnaltájt elfáradhatott, talán ki is esett neki néhány pillanat, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy egy szénával megrakott szekér van közvetlenül előtte, amiből hatalmas rúd állt ki hátrafelé. Félrerántotta a kormányt, legurult a töltésen, a konzervek szanaszét repültek. Frászt kaptunk. Innen tudtuk meg, nem a szakmai gyakorlatát tölti. Szóval a Dakar már meg sem lepett.”