A Deep Purple-től a Cry Free-n keresztül a Dinamit bulijáig

A Cry Free összeköthető az ön személyével. Mennyire pörög a banda, milyen igény van egy Deep Purple tribute zenekarra itthon? 

– Nemrég töltöttük a huszonnyolcadik életévünket, és ismét szépen ível felfelé a zenekar pályája. Amikor azt hisszük, hogy már minden Deep Purple-rajongóhoz eljutott az üzenetünk, és aki nyitott irántunk, azt már régen magunkhoz édesgettük, mindig kiderül, hogy még tudjuk növelni a tábort. A januári születésnapi bulinkon először sikerült teljes telt házat elérnünk a törzshelyünkön, a budapesti Muzikum klubban. 

Játszanak-e még időnként a Deep Purple (DP) egykori vagy mostani tagjaival, mint olyanok, akik a DP atyjának, Jon Lordnak a kísérőjeként már bizonyítottak egész Európában? 

– Folyamatos tárgyalásban állunk az egyik jelenlegi Purple-tag menedzserével. Már évekkel ezelőtt megszületett a jóváhagyás a közös együttműködésre, csak az időpont-egyeztetés fog ki rajtunk folyamatosan. 

Nick Simper zenekarában is dolgozik. Hogyan sikerült a beilleszkedés? 

– Épp az új koncertműsorra gyakorlok, amely a jól megszokott első felállásos Deep Purple-dalokból álló program mellett először tartalmaz extraként dalt a Warhorse-tól, Nick DP utáni bandájától is, ami izgalmas újdonság számomra. Április elején lesz Ausztriában egy hétvégi miniturnénk szokásosan Nick Simper&Nasty Habits néven. Ötödikén Klagenfurtban, az Eboardmuseum színpadán lépünk fel egy különleges billentyűs hangszerekből álló fantasztikus gyűjtemény környezetében, másnap pedig a bécsi törzshelyünkön, a Reigen klubban muzsikálunk újra együtt. 

2019-től tagja a Dinamitnak. Hogyan került itt képbe, és hogyan érzi magát a bandában?

– Évekkel ezelőtt két ízben is készültek velem hangfelvételek a Dinamit-főnök Németh Gábor stúdiójában, ezen alkalmakkor figyelhetett fel rám, mint klasszikus hard rock énekesre. Amikor pedig 2015 környékén beugró frontemberre lett szükségük a sokszor nagyon elfoglalt akkori énekes, Rudán Joe helyettesítésére, eszébe jutottam. Négy éven át dolgoztunk így együtt, vagyis amikor Joki kolléga nem tudott megjelenni egy adott helyszínen, én siettem a zenekar segítségére. Aztán öt évvel ezelőtt állandó tag lett belőlem. Szeretem a csapatot, mert csupa intelligens ember és jó arc alkotja, maximális profizmus van mindig, kellemes hangulattal. Azt meg mondanom sem kell, micsoda megtiszteltetés ilyen kiváló muzsikusokkal együtt dolgozni. 

A Dinamitban énekelni mekkora kihívást jelent? 

– Nagyobbat, mint eleinte gondoltam. Az ember úgy képzelné, hogy a Dinamit nagyjából a Deep Purple itthoni megfelelője, tehát „hazai pálya” nekem. Van is ebben valami, de már ott indul a kihívás, hogy magyar nyelvűek a dalok, amelyek másfajta vokális megközelítést igényelnek, bármilyen meglepő is lehet ez. Aztán következik, hogy az eredeti dalokat nem más énekelte fel, mint Vikidál Gyula, aki véleményem szerint a honi hard rock éneklés abszolút csúcsa. Gyuszi ráadásul teli torokból, igazi őserővel üvöltött nagyon magas témákat is akkoriban, mint például a Tépd el az időt refrénje vagy a Dzsungelharc című dal, ami embert próbáló teljesítmény. Ráadásul a koncerteken sokkal kevesebb hangszeres szólóblokk van, mint a Purple-műsorokban, így ezt az extrém éneklést folyamatosan kell hozni, pihenők nélkül. Mit mondjak? Férfimunka! 

Jubileumi koncertre készülnek a Dinamittal. Mi várható ezen az eseményen, és mekkora munka a felkészülés? 

– Az előkészületek már hónapok óta tartanak, ugyanis óriási show lesz a Barba Negrában május 25-én, szinkronizált háttérvetítéssel, pirotechnikával, és mindennel, ami egy negyvenöt éves jubileumi nagykoncerten dukál. Szinte az összes muzsikus fellép, aki valaha megfordult a zenekarban, köztük az eredeti tagok is: Németh Gábor dobos, Németh Alajos basszusgitáros, Papp Gyula billentyűs és Szűcs Antal Gábor gitáros. Ott lesz természetesen Vikidál mester is, és vele együtt az összes énekes kolléga: Rudán Joe, Kálmán György és jómagam. Néhány dal kivételével a teljes repertoár felcsendül majd, sokszor egyszerre több frontember vezényletével is. 

Hogyan látja ma a rock, ezen belül a hard rock helyzetét Magyarországon, és nemzetközi színtéren egyaránt, ön szerint mekkora igény van erre a műfajra? 

– Úgy látom, hogy a rockzene abszolút szubkultúra lett nálunk és a világban egyaránt. Míg a 60–70–80-as években óriási tömegek vásárolták a lemezeket, és jártak koncertekre, mára a lemezvásárlás teljesen megszűnt, és a bulikra járó közönség is megtizedelődött. Ehhez nyilván hozzájárul, hogy az elmúlt huszonöt év nem is termelt ki egyetlen tisztességes rocklegendát sem. A kilencvenes években a grunge még egész nagyot durrant, aztán az ezredforduló környékén a post-punk és a numetal már jóval kisebbet, azóta meg sehol semmi. Ha a fiatalok a kortársaik alkotta rock, metal együttesekért szeretnének rajongani, akik előtérben is vannak, nincs kiért. Ráadásul az egyre menőbb számítógépes elektronikus játékok, és az okoseszközök otthon tartják őket, jól elszórakoznak a négy fal között, nem kell kimozdulniuk. Az idősebb korosztályt pedig a covid kergette haza a koncerttermekből, szép lassan talán mostanra merészkednek vissza. 

Lát feltörekvő, fiatal zenekart akár itthon, akár külföldön, amely a hard rock örökséget megfelelő színvonalon tudja ápolni? 

– Külföldön szerencsére egy kicsit reneszánszát éli a klasszikus hard rock, van jó néhány csapat, akiknél egyértelműen tetten érhető a hatások között például a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath: Greta van Fleet, Rival Sons, Wolfmother. Itthon nem volt ilyen retró rockbanda, ezért nemrég alapítottam egyet pár rátermett barátommal, úgyhogy most már van! A tréfát félretéve Silver Rust a nevünk, saját szerzeményeink műfaja pedig valahol a Purple-Rainbow-Whitesnake tengelyen egyensúlyoz, persze hozzáadott egyéni értékkel, és némi modern éllel, amellett, hogy teljesen autentikus a megközelítésünk és a hangzásunk Hammond orgonával, Ludwig dobfelszereléssel, Fender gitárokkal és Marshall erősítőkkel. Április 18-án a Muzikumban lépünk fel a budapesti Kálvin térnél, a Celebration Days – Black Sabbath Project társaságában, amelynek élén szintén én állok, Ozzy Osbourne szerepében. Ez az utolsó tavaszi szereplésem a fővárosban, a május 25-i Dinamit-nagykoncert előtt már nem lépek színpadra másutt. 

Mely zenészek, zenekarok voltak a pályafutása során a legnagyobb hatással önre? 

– A Purple-Sabbath-Zeppelin hard rock szentháromság volt mindig is a legnagyobb inspirációm, Hendrixszel kiegészülve, de hallgatok sok más műfajt is, így például Bob Marleynak is óriási tisztelője vagyok. Amikor pedig volt szerencsém számos alkalommal együtt dolgozni olyan, akkor még élő rock­legendákkal, mint Jon Lord (ex-Deep Purple) vagy Ken Hensley (ex-Uriah Heep), a rám gyakorolt hatásuk, a személyes varázsuk által még tovább sokszorozódott. 

Ha össze kellene állítania egy hard rock szupergroupot (ének, szólógitár, basszus, dob, Hammond), hogyan állna fel ez a képzeletbeli zenekar? Egy magyart és egy külföldit „hozzon létre” legyen szíves! 

– A külföldi könnyebb, mert ott egyértelmű, hogy csakis Ian Paice dobolhat és Glenn Hughes énekelhet, ők számomra a világ legjobbjai. Glenn ráadásul fantasztikus basszusgitáros is, tehát ő két poszton is csodásan helytállna, de behozhatnám Geezer Butlert is, hogy valaki a Sabbathból is legyen az álombandámban. A kedvenc gitárosom természetesen Ritchie Blackmore, így ha a mester egy kicsit fel tudna pörögni újra a rockgitározásra, akkor az a hely csak az övé lehetne! Ami a billentyűt illeti… Nos, egy képzeletbeli zenekarba a túlvilágról is toborozhatok, ugye? Akkor nincs kérdés: Jon Lord! A hazai szupergruppom meg lehetne a Dinamit, ők annak idején amúgy is annak indultak. Esetleg gitáron behoznám még Csillag Endre barátomat (ex-Edda), akit emberileg is nagyon szeretek, és hatalmas gitáros-zeneszerzőnek tartok. Ha pedig feltörekvő tehetségekből kellene szupergrupot létrehoznom, pontosan tudnám, mit tegyek, ugyanis egy évvel ezelőtt éppen így jött létre a Silver Rust is. A Cry Free és a Heep Freedom (Uriah Heep cover band) tagjaiból verbuválódtunk, kiegészülve az ország legőrültebb Blackmore-fanatikus gitárosával, akik mind megszállott követői vagyunk a hetvenes évek hangzásának és játékstílusának.