A két építész, Weiner Tibor és Finta József nem volt egy véleményen

2001 karácsonyán jelent meg lapunk hasábjain egy egész oldalas összeállítás Tihanyi Szilvia tollából. Ebben többek közt az áll, hogy: 1960 augusztusában Weiner Tibor, Dunaújváros főépítésze arról nyilatkozott a Dunaújvárosi Hírlapnak, hogy három év tervezőmunkájának eredményeként elkészült a déli városkapunál épülő szalmacellulóz-gyári lakótelep (a mai Barátság városrész) részletes terve. Megkezdődött a városközpont részletes tervezése, s a pártház körüli (mai múzeum) épülettömb terveit is hamarosan bemutatják – mondták a közvéleménynek. Két évvel később, 1962 novemberében Weiner Tibor már arról beszélt, hogy az igazi városközpont a Dózsa György út másik oldalán, a postával szemközti részen lesz.

A szalmecellulóz-gyári lakótelep lakói nyertesek. Elkészült a munkásszállónak épült, a tervekben tízemeletesként említett épület, amit legfeljebb nővérszállóként, később garzonházként ismertünk. Szomszédságában ma is igazán jó szolgálatot tesz a környéken lakóknak az ABC-áruház (átadásáról 1965-ben tudósítottunk), a Vasmű klub, az Ifjúság illetve Hangulat presszó, kiegészítésként az orvosi rendelő-posta együttese.

A tervező, Finta József, teljesen normális és hétköznapi esetnek tartja, hogy a Vasmű út végét le kell zárni. A tervezők egy szállodát álmodtak a Martinász-szobor mögötti parkoló helyére.
Ami mögé a fiatal építész Finta József első, és Ybl-díjat kiérdemelt munkája, a garzonház, és az ahhoz kapcsolódó, fent említett épületegyüttes tartozik.

Ehhez illeszkedne új munkája, amit már a Finta Stúdióban, irányítása alatt készítenének a tervezők.

– emlékezett Finta József.

„Népköztársasági ösztöndíjasként végig kitűnő voltam. Nagyon kellett a pénz, édesapám nyugdíjas volt, az ösztöndíj meg 1953 és 1958 között nyolcszáz forint. Nagyon nagy pénz volt. Reméltem, hogy ösztöndíjasként valami igazán jó helyre kerülök az egyetem után. Az elhelyező bizottság egy olyan csepeli kivitelező céghez küldött, amelyiknek Recsken voltak munkái… Szerencsém volt, a diplomavédésemen ott volt a Lakóterv akkori igazgatója és a mesteriskola vezetője. Felvettek mindkét helyre, aztán kicsit kitolásból adtak nekem egy dunaújvárosi munkásszállót, ami a garzonház helyén volt, dolgozzam át a terveket.”

„Már akkor hittem abban, hogy a Vasmű utat valahogy le kell zárni. Hiszen nincs vége. Most is az a baja a városnak, hogy nincs egy igazi főtere. Nem sikerült összehozni. Ott képzelték el, ahol a tanácsháza van. Mindenféle terv készült, szocreál tanácsházak, tornyosak, mint a Lomonoszov egyetem. Szerencséje a városnak, hogy az a főtérszerűség nem épült meg, amit terveztek. Hogy egy épületegyüttest tervezhetek az épülő városban, annak nagyon örültem – egy fiatal építésznek sokat jelentett egy ilyen munka. Sűrűn itt voltam az építkezésen, »művezettem«. Igen tanulságos volt. Akkor tanultam meg a szakmát, hiszen az egyetemen absztrahálódik az ember. Azóta is mindig sokkol az első élmény. Az építkezés helyszínén ott volt az óriási gödör a ház alapjához, s akkor döbbentem rá, hogy komolyan is veszik, amit az ember csak úgy »firkál« a tervezőasztalon.”

„Fél évig a városban éltem. Akkor már nem a garzonház és az ABC miatt. Arról volt szó, hogy a Kohászati Tervező Iroda leköltözik Budapestről Dunaújvárosba. A vasmű igazgatósága elé épült volna egy toronyház, amit én terveztem volna. Weiner Tibornak és a tanácselnöknek az volt a kérése, hogy ezt csak Dunaújvárosban lehet megtervezni. Egy torony megtervezése minden fiatal építész álma. Leköltöztem. A Lakóterv egy évre kölcsönadott a Dunaújvárosi Tervező Irodának. Ott dolgoztam Weiner Tibor mellett, aki akkor a tanácsházát tervezte. Akkor is.

Abban a pillanatban, ahogy leköltöztem Dunaújvárosba, éreztem, hogy teljesen irreális az egész toronyépület-teória, de azért formálgattam az épületet, és az egyre magasabb lett. Weinernek az volt a mániája, hogy a tanácsház legyen a legmagasabb. Neki volt egy konkrét programja, nekem akkor már nem. Nem mondta senki, hogy nem épül meg az a ház, amit tervezek, de tudtam, hogy nem lesz belőle semmi. Egyre magasabbra csináltam a házam, W. T. is mindent megtett azért, hogy hogyan tudja a saját tanácsházi programjából kihozni a még magasabb tornyot. Egyre jobban éreztette a velem szembeni ellenszenvét, el is jöttem a városból.”

„A város nagyon gyorsan fejlődött, és a növényzet áldásosan eltakar sok mindent. Abszolút életképes várossá vált. Mondjuk, terek nélkül.

W. T. furcsa volt, tényleg hitt sok mindenben, amiben mi nem hittünk. Akkoriban mindent másként csináltam volna, de az is biztos, hogy a politika borzasztóan kemény volt, pláne Sztálinváros esetében. A várostervezésben a tébolyult szovjet minták voltak a példák. Ehhez képest Sztálinváros sokkal jobb lett.”

„Amikor a város építése elkezdődött, még egész jó házak épültek, például a Május 1. utcában. Aztán egycsapásra bejött a szocreál, és néhány év alatt kellett kialakítani Dunaújváros városképletét. Akkor épültek, abban a szerencsétlen korszakban a Vasmű úti házak. Nagyon gyorsan lerakták a város alapjait, aztán sajnos jött a lakótelepi korszak, a panel. Dunaújvárosnak az volt a szerencsétlensége, hogy amikor már igazán jókat lehetett volna tervezni és építeni, akkorra elfogyott a pénz. Már nem lehetett a főteret annyi középülettel, annyi közcélú intézménnyel, kereskedelmi épülettel – teljesen kirángatva a régi koncepcióból – megépíteni. Ha belegondolok, talán még a hetvenes-nyolcvanas években is lett volna rá mód.”

„Az ember lassan kiszorul az utcákról, nagy fedett terek épülnek, amelyek átveszik a természetes terek funkcióit. Az emberek az információs világban, ahol kezd virtuálissá válni minden emberi kapcsolat, érdekes módon ennek az ellenreakciójaként még vágynak a közösség után.”

Ha a szélnek szabad útja van, ha a fantáziának nem szabnak gátat, ha nincs, aki gúzsba köt, aki megmondja és megszabja, aki enged és befogad – ami lehetővé teszi a szárnyalást és az égi röpülést –, életében szerencsés.

Az Esti Hírlap 1963. február 19-i számában is foglalkoztak a tervezővel és éppen folyó munkájával. „Amikor először találkoztunk, 1959-ben, Finta József Dunaújváros legmagasabb épületének tervén dolgozott. A fiatal építész — 24 éves volt akkor — korunk ízlésének megfelelően, nemesen egyszerű formát álmodott a Vasmű mellé. Azóta felépült 9 emeletes garzonháza, s most ismét tervez Dunaújvárosban, ismét a legmagasabbat: 15 emeletes irodaházat. Mutatja a tervet: különös,meghökkentő épület. Hasonlót nem látni, leginkább talán a kohóra emlékeztetés a gótikus katedrálisokra. Erősen tagolt, bontott tömegű épület, a térben eltoltan szöknek fel 11-15 emeletes részei. Közelebb az emberhez A kohók hatása érthető a kohók városában. De honnan a gótika lendületesen feltörő vonalai? Utazásairól beszél. A múlt években megismerte Csehszlovákia, Lengyelország, Németország, Görögország,Olaszország építészetének sok régi és új alkotását. Különösen megragadták Róma hatalmas, új épületei. „Sokáig úgy véltem, hogy ezek a fémből és üvegből készült tiszta formák fejezik ki a legtökéletesebben a huszadik századot. De Rómában éreztem, hogy ezek a zöldbe ágyazott roppant hasábok nyomasztóak, embertelenek. Szükség van fokozatokra, átmenetekre, hogy közelebb hozzák az épület méreteit az emberhez, amint ezt a gótika megoldotta.” Uralkodó függőleges vonalak, és fokozatosság: ennyiben érezhető a gótika az acélból, üvegből és betonból tervezett irodaházon, amelyet a dunaújvárosi sziluett jellegzetességének szántak... ...Pesten dolgozott, de most Dunaújvárosba költözött, hogy elkészíthesse új tervét. Anyagilag ez hátrányos, az egyetemen sem taníthat. „De nem akartam kiadni kezemből a lehetőséget. Legalább ott lehetek a többi építkezésen is. Most épül tervei alapján az új kultúrház, tavasszal hozzáfognak a szupermarkethez is.”