A jó segítő kérdezni tud, nem megmondani

- Alkati kérdés, de én azt gondolom, hogy segítőkre mindig szüksége van az embernek. Ám a meseterápia gyakorlatában a segítő soha nem jöhet kívülről, a terápia során nem egy külső személy fogja megoldani a problémákat. Ez nagyon fontos dolog: a mesékben megtalálható segítő szereplőket énrészeknek tekintjük, és így dolgozunk velük. A hősnek és a segítőnek szükségszerűen össze kell kapcsolódniuk egy történetben, mert csak együtt tudják megoldani a nehéz feladatokat. Mindannyian sokféle hiányállapotot élünk meg életünk során, és ilyenkor sokszor reménykedünk egy  segítő érkezésében. A mesebeli segítők elképesztően sokfélék, és attól függően kérhetünk tőlük segítséget, hogy aktuálisan éppen miben szenvedünk hiányt. Én hatvan segítőt találtam a világ népmesekincsében, azaz jelenlegi tudásom szerint hatvanféle hiányállapotra tudok a mesék segítségével érvényes megoldást mutatni.
- Ez nagyon sok.
- Én is megdöbbentem ezen, főleg azért, mert amikor elkezdtem írni a könyvet - ami egyébként egy hónap alatt készült el extrém körülmények között -, mindössze tizenhat segítőt ismertem. Írás közben azonban sorra nyíltak meg a kapuk, és egyre másra kerültek szemem elé az újabb és újabb segítők. Így lett a könyv végére ötvenkilenc segítő, aztán egy álomnak köszönhetően találtam még egyet, a hatvanadikat. A Magvető Kiadó akkor már lezárta a kéziratot, megírta a fülszöveget, kimentek az ajánlások, nyomdában volt a könyv, én meg fölhívtam a szerkesztőmet, aki egyben a kiadó igazgatója is, és mondtam neki, hogy találtam még egy segítőt, nélküle nem jelenhet meg a könyv, azonnal szóljon a nyomdának, hogy várják meg az utolsó fejezetet.
- Ez megnyugtatott, vagy inkább egy kicsit elriasztott, hogy ilyen sok, vagy sokféle van?
- Nagyon megnyugtató volt, hiszen a meseterápiának pont az a lényege, hogy minél személyre szabottabban tudjunk mesét adni annak az embernek, aki eljön hozzánk segítségért. A mesék hősei nagyjából mind egyformák, mindegyik nagyszerű, kiváló, bátor és hősies, de szerencsére csak „majdnem” tökéletes. A meseterápiában ez a „majdnem” nagyon fontos, mert van, ami még a legszuperebb hősből is hiányzik. Ezt a „valamit” pedig a segítő testesíti meg a történet során, az ő tudása, képessége egészíti ki a hőst. Óriási lehetőség a segítő szakma számára, hogy a mesékben ennyiféle segítő létezik! Gondolj bele, hogy ez milyen csodálatos: itt vagyunk mi, emberek, rengetegféle hiány és baj van körülöttünk, bennünk, és akkor a mesék azt mondják, hogy ezek a hiányok legalább hatvanféle módon egészülhetnek ki. Ez a sokféle segítői kapcsolat a terápiás helyzetekben is modellálható. Nekem az is nagyon megható egyébként, hogy a mesékben nem módszerek vannak, hanem kapcsolódási minták, és az igazi segítség mindig a kapcsolat minőségében rejlik.
- Az egész életed a segítségnyújtásról szólt. Nagyon csodálkoznék, ha csak most fedezted volna föl a segítők jelentőségét, vagy fajsúlyát. Miért most jött?

- Teljesen igazad van, nagyon régóta tudom, hogy a segítőben van a meseterápia kulcsa, de annyi mindent kellett megírnom előtte! A meseterápia nem meglévő módszertan volt, hosszú út és hatvan könyv vezetett odáig, hogy ma már elismert terápiás módszerként tekintsenek rá.
- Manapság rengetegen dolgoznak a segítő szakmában. Milyen a jó segítő szerinted?
- Vannak professzionális segítők, akik módszerspecifikus képzéseken sajátítják el a tudásukat, és vannak laikus segítők, akik elsősorban a jelenlétükkel, együttérzésükkel és az érzelmi kapcsolódásukkal tudnak segíteni. A jó segítő szerintem elég ritka, mert nagyon sok olyan dolog kell hozzá, ami nem elsajátítható, hanem személyiségfüggő. A jó segítő mély belső munka eredményeként alakul ki. Odaállni valaki mellé, ahhoz az is kell, hogy az ember teljesen el tudja fogadni a másikat a szenvedésével, az érzéseivel, a gondolataival és a fájdalmaival együtt. A jó segítő mindig ott kezdi meg a segítést, ahol a másik ember tart. Nem ítélkezik, nem kinyilatkoztat és nem ad tanácsot, hanem meghallgat, és jelenlétével mintegy beburkolja azt, akinek segít. Biztonságot ad, támogat, belső utakon kísér. Nagyon jó kérdéseket tesz fel. A jó segítő kérdezni tud, és nem megmondani. Jó kérdéseket feltenni megváltás lehet egy szenvedőnek, mert a jó kérdés mindig kinyit egy kaput a megoldás felé.
- Azt mondtad egyszer, hogy a szomorúságnak különböző színei vannak. Neked milyen színű a szomorúságod?
- Attól függ, mindig változik. Hol, szürke, hol, fekete, hol, sárga, de szerintem nekem már volt piros szomorúságom is. Az aktuális élethelyzetemtől függ. Annyi mindentől lehet szomorúnak lenni. Lehet szomorúnak lenni, amikor elveszítesz valakit, gyászolsz. Biztos, hogy az egy fekete szomorúság. Aztán lehet szomorúnak lenni azért, mert nem sikerül valami, vagy megbetegszik a gyereked, vagy éppen esik az eső, és nem a jó eső esik, hanem a szomorú eső. Az olyan szürkés. Szerintem, amikor sárga a szomorúság, mondjuk citromsárga, akkor pedig csak annyi történik, hogy ráébredsz arra, hogy az életnek milyen sok olyan kérdése van, amire még nem tudod a választ. A piros szomorúság az pedig szerintem egy olyan szomorú lelkiállapot, amikor tulajdonképpen attól szomorodsz el, hogy egyszer vége lesz az életednek. Ez olyan piros nekem. Az élet egy lüktető dolog, és megérteni azt, hogy nem élünk örökké, az mindenképpen nagyon nehéz pillanat. És hogyha az életed nem volt hiábavaló, akkor ez olyan piros szomorúság, mert mégiscsak van mögötted egy halom lüktető szívdobbanás, amiért érdemes volt ezt az egészet csinálni.
- De kell szomorúnak lenni? Meg kell járni a mélységeket?
- Nem kell szomorúnak lenni. Ez szerintem alkatfüggő. A szomorúságnak is annyi neve lehet, annyi fokozata, annyi szintje. Van a melankólia, amikor valami életfájdalom ötvözi a szomorúságot. Én például nem vagyok melankolikus alkat. A szomorúság nekem olyan lélekállapot, amikor tényleg valami nagy egészbe tudom magam elhelyezni és fölsejlik, hogy mennyire kevés egy emberi élet ahhoz, hogy minden pontjához a maga mélységében tudjak kapcsolódni. Szóval nekem ilyen fajta szomorúságom van, mert nincs olyan, hogy egy emberi életbe minden beleférjen, mindig kimarad
belőle valami. Ezek nehéz döntések, amikor arról kell döntened, hogy mi maradjon ki, és mi nem. De talán erről szól az emberi élet, hogy döntések sorozatát kell meghoznod, és aztán ha döntesz, jön a következő nagy feladat: oda tudsz-e teljes szívvel állni a választásod mellé, vagy nem. Azon keseregsz, hogy mennyi mindenről maradtál le, mennyi minden nem volt még meg, vagy tényleg a saját utadon lépkedsz tovább. Így lehet szerintem valahogy a végére jutni, és mérleget vonni, hogy mi sikerült, s mi nem. A felnőtté válás egyik döntő kérdése is az, hogy magad mellé tudsz-e állni, képes vagy-e elköteleződni első lépésként önmagad mellett. Mert ettől is függ, hogy a végén piros lesz a szomorúságod vagy fekete…

- A mesékben gyakran történnek csodák, a hétköznapokban viszonylag ritkán. Vagy csak nem vesszük észre?
- A csoda szerintem elég tág fogalom, és nagyon sok félreértés van körülötte. A tudomány azt mondja, hogy a csoda az valami olyasmi, ami megsérti a valóság törvényeit. A racionális megközelítések szerint akkor következik be egy csoda, ha valami zavar támad a rendszerben. Én meg azt gondolom, hogy a csoda épp nem valamiféle zavar, hanem a természetnek egy olyan különleges működése, amely során fölsejlik a valóság ma még láthatatlan arca. Szerintem rengeteg csoda van körülöttünk, de az ember a csodalátó képességét elveszítette. Azért nem vesszük észre ezeket, mert túlságosan lekötnek bennünket a mindennapi problémáink. Hogyha az ember ad magának négy-öt napot, amikor nem kütyüzik, nem nyomkodja a gombokat, teljesen leáll azzal a működéssel, ami meghatározza a mindennapjait, és megnyitja magát egy finomabb érzékelésnek, akkor a csodák megnyílnak előtte, s egy másik rezgésszámon tud az ember a valósággal kapcsolódni. Legalábbis én így érzékelem, látom, tapasztalom.
- A segítő attribútumai engem nagyon emlékeztetnek a szeretetre. Manapság ezt a kifejezést száműzték a magánéletbe, erről megszólalni akár munkahelyi, vagy bármilyen köznapi helyzetben legalábbis kellemetlen. Vajon miért van így?
- Egyrészt azért, mert a szó devalválódott. Annyit szajkózta már mindenki, hogy egyszerűen elveszíthette szerintem a valódi jelentését. Másrészt pedig a szeretet igazi jelentése az megint csak egy belső munka eredménye. Odáig hosszú út vezet: amikor nem csak azt szeretem, ami szép – a kutyámat, a feleségemet, a férjemet, a gyerekemet, meg azt, ami rendben van körülöttem –, hanem együttérző és mindent átfogó szeretet van bennem minden élőlény iránt. Ez például a mai kor emberének nem megy. Voltam nemrégen Iránban, ahol már az óvodások is úgy tanulják, egy Szádi nevű perzsa költő versén keresztül, hogy minden ember ugyanabból az anyagból készül, mindannyian egyformák vagyunk. Ezért ami neked fáj, az nekem is fáj, ami neked öröm, az nekem is öröm és fordítva. Ezt a gyerekek nem csak szajkózzák, hanem a későbbiek során így is élnek. Sok ilyen emberrel találkoztam az utazás során. Elképesztően felüdítő volt átélni, hogy nem úgy tekintenek rám, mint egy tőlük különböző „anyagra”, hanem mint egy hozzájuk hasonló emberi lényre. Mindig nagy kérdés, hogy miből állunk: csupán fájdalmakból, traumákból, csontokból, inakból, izmokból, vagy érzékeljük-e magunkban a csillagok porát is. Amikor az ember ki tudja mondani, hogy a csillagok tüzében kovácsoltatott, akkor egy másik emberre is tud úgy nézni, hogy vele is pont ugyanaz történt. És ez meg tudja nyitni a szeretet egy mélyebb rétegét. De ettől most épp nagyon távol vagyunk, az individualizmus, az ego, a hübrisz mind-mind ellene dolgozik.
- De van remény rá, hogy megforduljon ez?
- Remény mindig van, tudod. Ugyanakkor nem vagyok optimista az emberiség jövőjét illetően. Azt gondolom, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Vagy képesek leszünk megnyitni magunkat ennek a mélyebb szeretetnek, vagy elpusztulunk, és akkor – jó esetben – kezdhetünk mindent elölről.
- De mit érzel?
- Nem az a lényeg, hogy mit érzek, hanem hogy mit látok, mit tudok, mit igazolnak a tudományos előrejelzések is, és most nem csak az klíma-katasztrófára gondolok, hanem arra, hogy az erőszak, a szélsőséges egymásnak esés, a kontrollálatlan indulatok burjánzása nem jó irányba viszik a dolgokat. Bár azért vagyok mégis egy kicsit bizakodó, mert a nyáron Indonéziában jártam, ahol megint csak azt tapasztaltam, hogy ott az emberek még teljes békében tudnak lenni egymással, a világgal, a természettel, az óceánnal, a hegyekkel. És ez annyira felüdítő, hogy vannak olyan helyek a világban,
ahol ez még működik. Egyébként azt is láttam, hogy ez a békesség ott jellemző, ahol az emberek még ismerik a hálát és a tiszteletet. Amíg ezek nem vesznek ki a társadalomból, vagy az emberi gondolkodásból, addig van remény. Ha a hála, a hálaadás képessége és a másik ember tisztelete eltűnik, akkor már nem lesz remény. De amíg van a világnak egy-egy szeglete, ahol ez működik, addig lehet bizakodni.
- De a hálát sokan sokféleképpen értelmezik. A hála egy belső folyamat, nincs megnyilvánulása.
- Hát ez a baj. Legyen! Tizennyolcezer szigetből áll Indonézia, és ha elmész a kis szigetekre, akkor azt látod, hogy az ott élők naponta legalább háromszor hálát adnak a Napnak, az óceánnak, a szélnek, az ősöknek… Nem felejtik el, nem rutinból teszik, hanem azt tudják mondani, hogy köszönöm. Köszönöm a Napnak, hogy kisütött, köszönöm a szélnek, hogy fúj, köszönöm a víznek, hogy halat adott ma ebédre! Köszönöm az ősöknek, hogy itt vagyok, és gondolhatok rájuk! Köszönöm, hogy ma élek! Köszönöm, hogy túléltem ezt a napot is! Mindig van mit megköszönni. És ez nem maradhat
belül, hanem meg kell nyilvánulnia. Ha leteszel valahová egy kis virágkoszorút, és azt mondod, hogy köszönöm, máris másképp mozdul a világ.
- Úgy értettem, hogy azt látom, hogy üres gesztusok vannak hála helyett.
- Hát igen, minden van. A torlódó világképek korában élünk, ahol minden van, minden mehet, minden megengedett, mindent lehet. Azért nehéz ma bármit mondani, mert minden megtámadható, bírálható, cáfolható. A szavak és a cselekedetek lassan tartalom nélkülivé válnak.
- A szomszédban egy kegyetlen és borzalmas háború zajlik. Létezhet olyan mese, ami segíthetne megállítani, vagy legalább enyhíteni a fájdalmat, amivel jár?
- Hát ez azért nagyszerű lenne. Gondold el, micsoda dolog lenne, ha elmondanék most egy mesét, és a háború máris befejeződne! De sajnos ez nem így működik. A háborút valaki kitalálta, elindította. Hogy őbenne milyen eszmék, indulatok, gondolatok forognak, az nyilván kezelendő dolog lenne pszichológiai értelemben is. A mesék nem így tudnak segíteni. A mese közösségi műfaj. Régen a mesék közösségeket tudtak meggyógyítani. A mesemondó egy közösségnek mesélt, ismerte a közösség fájdalmait, rezonálni tudott rájuk és elmondott egy vigasztaló történetet. Az azonos értékrend összekötötte a közösség tagjait, a mesemondó szavai megértésre találtak a mesehallgatókban. De ehhez tényleg közösség kellett. Jelen pillanatban nem beszélhetünk összetartó közösségről, márpedig ha nincs közösség, akkor nincs közös mese sem. Most egymástól különböző individuumok vannak, és ezek mindegyike más mesét igényelne, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindenki más miatt dühös, mindenki másra haragszik, és mindenkinek másmilyen a fájdalma. Nem lehet egy közös mesébe beléptetni ma már egy ennyire széthullott társadalmat, mert nincs kollektív emlékezet, nincs együvé tartozás. Ez elveszett. Úgy pedig nagyon nehéz társadalmi szintű problémákat kezelni, hogy a probléma orvoslására elmondott mese nem tud hova megérkezni. Pedig lennének ilyen mesék, mint ahogy voltak régen is.