Dalolva pereg ki a kezünk közül az idő

Szinte pontosan egy évvel korábban akasztotta meg a nézők lélegzetét a marosvásárhelyi színház Yorick Stúdiójának előadása, Bódi Attila: Lázadni veletek akartam című kortárs darabja, az egyik főszerepben Sebestyén Abával, aki a színpadra állítás rendezője is volt. Nehezen feledhető előadás, akárcsak a szabadkaiak mostani vendégjátéka, amit vendégként ugyancsak Sebestyén Aba rendezett, és magával vitte két alkotótársát is, Sós Beátára bízta a díszletet, és Cári Tiborra a darab zenei világát, ahogy az az erdélyi előadásban bevált. A rendező nevét látva sejthető volt, hogy nem egy klasszikus, vontatott, unalomba hajló előadásra számíthatunk, annak ellenére sem, hogy rendezők és színészek oktatójaként Csehov szövegeivel nagyon is gyakran foglalkozik, ám 2021 szeptemberéig még nem jegyeztek a nevével előadást az orosz szerzőtől.

Egy jó előadás alapja, ha a rendező meghallja egy szövegkönyv kakofóniájából a kristálytiszta üzenetet, és azt teszi hangsúlyossá az előadásban. Sebestyén Aba randevúja Csehovval a kezeink közül kifolyó időt emeli a látótér központjába, körberajzolva önzéssel, kilátástalansággal, értelmetlen célokkal, banális okok miatt dőlő álmokkal, és sok-sok vággyal. Mindezek mellett a legfontosabb, hogy megérezte a Kosztolányi fordítás zeneiségét, és azt is a fókuszba emelte, nem is akárhogyan! A három nővér és fiútestvérük történetében Andrej hegedül. Általában a másik szobában, és mesterien. A szabadkai előadásban is mesterien használja a vonót Andrej, de itt a színpadon, kierősítve, egy looperrel megbolondítva. Igaz, a rendezésben kicsit megnőtt, Pálfi Ervin ugyanis Andrej Szergejevics Prozorov szerepében nagybőgőn játszik. Már amikor nem zongorázik. Merthogy áll egy fehér zongora is a színpad előterében, amin jártában keltében hol Andrej, hol Versinyin alezredes (Mezei Zoltán m. v.), hol Mása (Pámer Csilla) játszik egy kicsinyt. Pámer Csilla néha egy sokkal kevésbé nőies hangszerrel, a tubával is megjelenik, és kerekedő arccal, teli tüdőből fújja a dallamot. Később az álarcosbáli résznél más hangszerek is megjelennek, vagyis megszólalnak a játszók kezében, így harmonika és gitár is, és nem csak tettetik a színészek a muzsikálást. Ha ennyi nem lenne elegendő, kivétel nélkül mindenki énekel a darabban. Több szólamban, tisztán. Mása, Olga (Kalmár Zsuzsa) és Irina (Dedovity-Tomity Dina) többször is dalban mutatja meg Moszkvába vágyódását. Ilyen „eszköztárral” gazdálkodhatott a zeneszerző, Cári Tibor, amit alaposan ki is használt, a darab egyik erőssége ez a zenei kulissza, illetve a határozott üzenetek zenén keresztül. Érdemes pár szót szólni a máskor gyakran méltatlanul elsikkadó alkotók munkájáról. Sós Beáta díszlete komor shakespeare-i világot idéz hatalmas, lekoszló boltíves idomaival, amiket mintha éppen felújítanák, fóliaborítás takar. Ez egyrészről üzeni azt is, hogy erős a megújulási szándék, másrészről el is takarja a nemesi kaszt kiváltságait már kikezdő salétromot, a lehulló vakolatot, a múlóban lévő különlegességet. A második részre le is kerül ez a réteg. A másik filozofikus erejű elem a bal hátsó sarokban egy rés a falon, amelyen keresztül folyamatosan pereg a homok a földre, ahogy egy homokórában is. Csak itt nincs, aki megfordítsa. A kezünk közül kifolyó időt szimbolizáló homok több helyen is megjelenik. A színpad elején, bal oldalon éppen csak annyi, hogy rajzolgatni lehessen belé – mondjuk egy M betűt, ami jelenthet Mását és Moszkvát is –, a jobb oldalon viszont ennél sokkal konkrétabban álmokból épült homokvárakat, amiket szép sorjában díszítenek a szereplők. Meg hát természetesen megjelenik a homokóra is, ami magától értetődően a megfelelő dramaturgiai ponton el is törik, és a belőle kifolyó homok az égből érkezik. A kis kerti tóval (vagy itatóval) is feldúsított tér kiválóan alkalmas a helyszínek elválasztására is. 

A játéktér üzeneteinél sokkal, de sokkal direktebbek a jelmezek mondandói. Együvé tartozás, jellem, állapot egyaránt kiolvasható a puszta öltözékből. Pontosabban a színekből. Rengeteg zöld, kevesebb fekete és ritka fehér tarkítja a színpadot. A zöld végtelen kínálata még tovább árnyalja a jellemábrázolást. Natalja Ivanovna (Magyar Zsófia) jellemváltozása is nyomon követhető a rajta lévő ruhákon. Az álarcos bál jelenetben elképesztően pontos a maszkokon keresztül a jellemábrázolás. Szinte süt az alapos átgondoltság az egész produkcióból, ami még Majoros Róbert fénytervében is tetten érhető. A színészek egyedi értékelésébe értelmetlen belemenni, a teljesítmény annyira magas és homogén. Hús-vér figurák élnek, kínlódnak, tépelődnek, vágyakoznak a színpadon, reakcióik hétköznapiak, erősek, hitelesek. Egytől egyig kiváló mesterei szakmájuknak. Ha nagyon muszáj bárkit is kiemelni, akkor talán Csernik Árpád részeg összeomlását lehetne megemlíteni Csebutikin katonaorvosként. De mindenki (Kuligin gimnáziumi tanár – Baráth Attila, Tuzenbach báró, főhadnagy – Kovács Nemes Andor, Szoljonij százados – Hajdú Tamás, Fedotyik hadnagy – Nyári Ákos, Rode hadnagy – Rókus Zoltán, Ferapont szolga – Budinčević Krisztián, Anfisza dada – Pesitz Mónika) még az apróbb szerepekben is remekel az előadásban. Bár ez a színpadi megvalósítás teli van vígjátéki elemekkel, amiken ösztönösen nevet a közönség, a tapsrend alatt (ahol a közönség egy része állva ünnepelt), bizony sok könnyét törölgető nézőt lehetett látni, olyan erős a darab üzenete a fájdalmas magányról, a boldogság illúziójáról, reménytelenségről. A tiszta érzések sikolya még soká cseng a fülünkben, és zúg a búgócsiga, mint a fejünk.