Túlóra a hölgy budoárjában

Tarja Kauppinen: A rendszer ellensége

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, amely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti… Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné. A többszörösen díjazott írónő második regénye görbe tükör, abszurd humorú szatíra, amely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Szarkasztikus látlelet a kiüresedett, eszméit vesztett társadalomról. Bravúros profizmussal megírt drogos trip, ínyenceknek. – írja a könyvről Benkő-Szabó Zsanett kritikus, blogger.

„Még mindég kedvemre kosztolhatnék a kölesből a kutricában, ha kétesztendei áldozatos ténykedés után meg nem tagadom hölgyemtől a további szolgálataimat, vendégeinek betakarítását és a veteményének a megetetését, hogy a cefrére viszont kétannyira rájárjak. Inalt is a csöndőrségre azonmód, hogy én őtet megszeplősítettem, pampuskáját dézsmáltam, terményét bugáztam rendre. Kitette a szűrömet legott, adta cafkája! De még ha csak a szűrömet tette volna ki, és csak nekem, a gondok igazából ott kezdődtek, hogy minden mását is kitette, és nem csak nekem, s engem ez igen érzékenyen érintett, mert hűséget vártam volna azért, hogy látástól vakulásig munkálkodom a határban, aztán úrhölgyem budoárjában még túlórázom is. Aztán meg, amikor bátorkodtam hangot adni rosszallásomnak, és emlékeztettem őtet, hogy meg vagyon írva, hogy ki zsellérekkel s jobbágyokkal cihekedik, a cafrangos kanördög illeti aztat hajderménkű dorongjával, akkor meg még velem pörölt, ordított.

Eltagadta a napszámom kifizetését, elsuvasztotta a borospince kulcsát. Ettől én oly igen nagy búbánatnak adtam szegény árva fejemet, hogy világnagy búslakodásomban megragadtam őtet, hiába öklözte a mellkasomat és mart bele a csuklómba, és a vállamra kaptam, és ekkor már visított, a beste. A hajamba markolt és cibálta, én meg a tomporára paskoltam, hogy kussoljál már, te rosszéletű, hát minket néz az egész búval bodorított majorság, mire ő meg elmarta a falról az ustort, és nekem gyött. Fogtam őtet a vállamon, ő meg gyepált csak mindegyre, hogy a lajbim kihasadt, a vérem kiserkedt, és már se nem láttam, se nem hallottam, és hiába lazsnakolta a hátamat, és harapta a vállamat, és sipított, hogy tegyél le, te ganéj, már másztam is fölfele a padlásra a lajtorján, ami ölég cefet úgy, hogy az a rüfke a vállamon egyre zsinatol, és betaszajtottam a padlásajtót, merthogy ottan laktam, a szénapadláson. És amikor beleteremtettem a szénába, még akkor is kárpált, de már nem aztat, hogy ganéj, hanem hogy te taknyos tökös, fikás turha, csipás türhő, meg még cifrábbakat is, de mán rángassa is a gatyámat lefele, és akkor én mindjárt kész voltam.” (Líra)