A pozsareváci békével megszűnt a török uralom Magyarországon

A békeszerződés lezárta a Habsburg–török, valamint a velencei–török háborút, ezzel a Magyar Királyság területén megszűnt a török uralom. Az utolsó volt magyar terület, a Bánság is felszabadult, sőt Bécs még Szerbia északi részét, valamint Olténiát (ma Románia része, a török hódoltság előtt Magyarországhoz tartozott, Szörényi bánság néven) is saját birodalmához csatolta.

Pozsarevác ma is egy város Szerbiában, Belg­rádtól 80 km-re délkeletre található, lakosainak száma megközelítőleg 47 ezer fő. Ott kötöttek békét, amelynek során a német-római császár még azt is követelte a törököktől, hogy szolgáltassák ki Rákóczit és híveit, de a porta ezt megtagadta. A szultán azután a bujdosó fejedelmet és társait a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba internálta.

A békeszerződés értelmében a törökök Bosznia északi részéről is lemondtak, cserébe viszont Velencétől megkapták annak peloponnészoszi területeit. A Habsburgok rögtön a Temesi bánságba német telepeseket kezdtek betelepíteni, hogy ezzel is számukra kedvezően változtassák meg az ott élő lakosság arányát, majd a pragmatica sanctio által igyekeztek megszilárdítani uralmukat egész Magyarországon.

A békekötésnek viszont fontos kereskedelmi következményei is voltak, mert a törökök korábban elsősorban a francia kereskedelem által élvezett legnagyobb kedvezmény elvét ezután kiterjesztették a Habsburg Monarchia területeire is.

Út a békekötésig

Az 1699-es karlócai békét megelőző háborúban a Szent Liga döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralmuk alá vonták Magyarország és Erdély területét, a Velencei Köztársaság pedig a Peloponnészoszi-félszigetet hódította meg. A Szent Liga, XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött törökellenes európai szövetség volt. Hozzá tartozott a Habsburg Birodalom, a Lengyel–Litván Unió, a Velencei Köztársaság és a pápai állam.

A törökök azonban nem mondtak le az elveszett területek visszaszerzésének lehetőségéről, majd miután kedvezően jöttek ki a Nagy Péter orosz cár elleni háborúból, a szultán parancsot adott egy Velence elleni háborúra. Ennek az előzménye az volt, hogy miután később az oroszok is csatlakoztak a Szent Ligához, nyílt összetűzés alakult ki Oroszország és Törökország között. 1711. július 9-én Mehmed pasa nagyvezír hadai a Prut menti csatában, az ellenfél elhibázott taktikáját kihasználva súlyos vereséget mértek Nagy Péter seregére. A cárnak így le kellett mondania a fekete-tengeri kikötőkről, ami komoly előnyhöz juttatta az oszmánokat.

A török támadás

A Velence elleni támadás időpontjának meghatározásánál döntő szempont volt az a tényező, hogy Ausztria, az egykori Szent Liga egyik legerősebb tagja, addigra kellőképpen kimerült az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúban. Bécs számára a legnagyobb nehézség pénzügyi téren mutatkozott, mert a hosszú háborúskodás folytán az ország teljesítőképessége már annyira lecsökkent, hogy minden erőfeszítés a szükséges összegek megszerzésére hiábavalónak bizonyult. A törökök mindezt tudták, így Damat Ali nagyvezír által vezetett közel 70 ezres oszmán sereg támadásba lendült, és rövid idő alatt, egyes források szerint száz nap alatt bevették az összes velencei erődöt. A siker után a törökök Korfu és a dalmát partok ellen indultak, de Senj váránál váratlanul vereséget szenvedtek. A vereséghez a zord időjárás is hozzájárult, mert Senj városa és a település környéke az Adriai-tenger vidékének leghidegebb pontja, mivel a Velebit hegylánc egyik átjáróján keresztül fúj a hideg szél. A keresztülfújó hideg szelet senji bórának hívják, és a mediterrán éghajlathoz szokott támadók erre nem voltak felkészülve.

A Habsburgok is belépnek

A török kudarc ellenére a Habsburg Birodalom szomszédságában zajló hadműveletek aggasztották Bécset, ezért III. Károly 1716 áprilisában, Velence oldalán és XI. Kelemen pápa támogatásával, belépett a háborúba. A fővezéri posztot a korábbi török és spanyol örökösödési háborúban kiváló teljesítményt nyújtó hadvezér, Savoyai Jenő kapta meg, aki már a hadműveletek kezdetén szembekerült Damat Ali pasa mintegy 120 ezer fős hadseregével. Az a Savoyai Jenő herceg, aki korának egyik legkiválóbb stratégája volt, majd később egész Európa egyik legbefolyásosabb embere lett. A porosz hadsereg is számos alapvető mintát kölcsönzött tőle, így a jól bevált aknaharcászat is tőle származik. Savoyai nevéhez fűződik a győztes zentai csata, amikor 1697. szeptember 11-én a visszavonuló törököket üldözve Zentánál akkor csapott le az oszmán hadra, amikor az éppen átkelt a Tiszán. A kettészakadt török sereg két órai harc alatt döntő vereséget szenvedett. A zentai diadal, amely 30 ezer török életébe került, véglegesen megtörte a törökök magyarországi hatalmát, és egyúttal megvetette Savoyai Jenő európai hírnevének alapját.

A már rutinos és harcedzett Habsburg tábornok gyakorlatilag az első összecsapás során megvívta a háború döntő ütközetét, ugyanis 1716. augusztus 5-én, Pétervárad mellett megsemmisítő vereséget mért a nagyvezír seregére, maga Damat Ali is elesett a harcmezőn.

A döntő csata után Savoyai Jenő két hónap alatt visszafoglalta a Bánság központjának számító Temesvárt, majd 1717 januárjában a mai Bel­g­rádot is. A császári erők ezt követően mélyen benyomultak Szerbiába, továbbá az Olt folyóig megszállták Havasalföldet is. Itt azonban már komoly török ellenállás várta a keresztény sereget, továbbá az európai egyensúlyt féltő európai nagyhatalmak aggódásai is megállásra késztették a Habsburgokat. Az események hatására Ibrahim nagyvezír a Drinápolynál (ma Edirne város, Törökország legnyugatibb európai részén, közel a görög és a bolgár határhoz) összpontosított 60 ezer emberrel nyomban megkezdte előnyomulását Nis (város Szerbiában) felé, egy 10 ezer főből álló török hadtestet pedig a Drina mentén a Duna felé rendelt előre.

Azonban további hadműveletekre már nem kerülhetett sor, mert július 21-én létre jött a pozsareváci béke.

A békekötés

A törökök belátták, hogy jobb minél előbb békét kötni, így a háborúzó felek, 1718. július 21-én, az Észak-Szerbiában fekvő Pozsarevác városában megkötötték a békeszerződést, amely nagyrészt a harctéren elért eredményeket tükrözte.

Velence járt a legrosszabbul, mert csak azokat a területeket tarthatta meg, amelyeket annak idején Damat Ali nem tudott elfoglalni. A Habsburgok viszont mint győztesek megszerezték a felszabadított Bánságot, Szerbia északi részét, valamint a középkori Szörényi Bánság egész területét. Érdekes, hogy ezen a konferencián Magyarország képviselőjének is ott kellett volna lennie, báró Sándor Gáspár megbízást is kapott, hogy ott magyar követként megjelenjen. Azonban mivel a karlócai békekötésnél is mellőzték a törvény idevágó szakaszának végrehajtását, ezt precedensül felhasználva és főleg Savoyai Jenő ellenzése miatt, Magyarország képviseltetése egyszerűen elmaradt.

Ezután már sokan úgy gondolták, hogy a meggyengült Oszmán Birodalom, fokozatosan kiszorul Európából, nem véletlenül hívták a portát „Európa beteg emberének”. A törökök viszont rácáfoltak erre, mert a későbbiek során több olyan területet visszaszereztek, amit a pozsareváci szerződés értelmében elveszítettek. A Temesi Bánságot viszont nem sikerült visszahódítaniuk, igaz magyar szempontból ennek már nem volt jelentősége, mert a folyamatos német betelepítésekkel, a térség nem került vissza a magyar közigazgatás alá, hanem mint katonai határőrvidék szolgálta a Habsburg Birodalom biztonságát.

VI. Károly német-római császár, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország közvetítésével kötötte meg a pozsareváci békét a Török Birodalommal, majd azonnal parancsot adott a visszaszerzett bánáti területek német betelepítésére, ezzel sikerült kiépíteni a Habsburg Birodalom egyik legfontosabb támaszpontját a Balkánon.

Felhasznált irodalom

Bánlaky: A magyar nemzet hadtörténelme – Az 1718. évi hadjárat. A pozsareváci béke.

Dömötör Attila: Történelmi Lexikon.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1718 julius 21 a pozseravaci beke megkotese/

Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története.

http://lexikon.katolikus.hu/P/pozsareváci béke.html

Magyarok Krónikája: szerk.: Glatz Ferenc: Magyarok Krónikája.

A törökök belátták, hogy jobb minél előbb békét kötni