Hol van már a példaképek kora…

Tűzre, jégre, szőlőtermésre, gyermekáldásra mind-mind külön bejáratú istenség vigyázott. Kellene belőlük pár a privát házioltárra, amikor bedöglik a kocsi, amikor visszabeszél a gyerek, amikor tőlünk független a pénzforgalom mechanizmusa, amikor nem értjük a társadalmi folyamatok (pláne történelmi fordulatok!) bőrünkre gyakorolt hatását, vagy amikor egyszerűen csak herótosak vagyunk. Csakhogy bennünket elzártak mindenféle bálványtól. Nekünk Nemecsekünk volt, kis Bice-Bócánk, Kőszívű emberünk, meg Timur a csapatával, hogy imádjuk őket, ha van miért.

Régi eszményképeinket – ha voltak egyáltalán – összekaristolta az idő, vagy ami rosszabb: kiradírozták a múltunkból, így megfosztottak minden eszménytől, és nem adtak cserébe semmit. S most itt vagyunk: Istentelenül, rajtunk a szerény, egyszerű élet máza, de szívünk csupa gőg, sár, jég... És akkor jön a Superman. Az erős! A bátor! Az igazságosztó! Ne mosolyogjanak, kérem. A képzelet valójában a valóságnak üzent kérés. A lélekbúvárok a megmondhatói, hogy a mítoszok csökkentik a szorongást, elfogadhatóvá varázsolják a fölfoghatatlant, s mintegy levéve vállunkról a tehetetlenség terhét, a tett illúzióját adják. Amit látunk, nem puszta agymosás.

A bárgyú történet analitikus precizitással készült. Kitalálták. S akik kitalálták, tudják: a hatalom mindig azé az erőé lesz, amelyik a legegyszerűbb és legelfogadhatóbb eszményt teremti meg. Olykor még tanulhatunk is e szőrös mellű példánytól. Nem a vegytiszta érzelmeket, és gondolatokat, hanem azt például, hogy saját történetének ő a főszereplője... És soha nem ígér semmit, de azt betartja... Meg (amikor a felhőkarcolóról zuhanvást elkapja a hősnőt), hogy időnként az embernek muszáj karjába vennie saját életét. És azt is, hogy egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Az emberiség roppant termékeny e tekintetben. Mózes, Buddha és Lao-Ce éppúgy bálványként imádtatott, mint a technikai forradalom gépei, a mindentudó tudomány, vagy az Übermensch, hogy a század istenként istenített vezetőiről ne is beszéljünk.

Napjaink újsütetű megváltói között a Supermanek és a Batmanek a legártatlanabb bálványok. Nézzük őket, és elhisszük nekik. Mert jólesik elhinni! Varázslót, gurut, irracionálisan hatalmas erejű imádottat (suttogva mondom: példaképet) akarunk magunknak, mert az hiányzik az életünkből. Más dolog, hogy kölcsönerővel nem sokra visszük. Neki hatalma van, a miénk legföljebb annyi, hogy benne hihetünk, általa megélhetünk csodákat, s az ő árján felbuzog saját tetterőnk. A magukat tisztességesnek, normálisnak tartó emberek mindenre elszánt konformizmussal hördülnek fel: méghogy Superman?! No igen. Imádni kellene valakit. Bálványozni valamit. Amíg a saját istenünket meg nem találjuk. Csakhogy a silány dolgok elemzése vékony tanulságot kölykez. Így aztán szentségek híján inkább csodáljunk egy Supermant, mint holnap egy VV-villalakót.

Vezető képünk illusztráció.