Magas tűzön égtek – Emlékkiállításon Kiss Éva művei Dunaföldváron

Emlékkiállítás ez, amely a 2017-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Kiss Éva tárgyait mutatja be. Az ő kedvéért jöttek össze ilyen sokan – családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, tanítványok s mindazok, akik számára szegényebb lett Dunaföldvár nélküle. A tárlaton megidézték alakját. Hiszen a tárgyak kemény keze nyomát őrzik, s némelyiken még szinte ott van a kávé vagy a hamu nyoma. A tárgyak többsége ugyanis a családi házból került a tárlókba. A kiállításmegnyitón testvére, dr. Kiss Árpád tartott szubjektív hangú tárlatvezetést.

Kiss Éva keramikus, a Magyar László Gimnázium nyugalmazott tanára, a Dunaföldvári Part-Oldalak újságírója, kiállítások rendezője, a Dunaföldvár Kultúrájáért-díj kitüntetettje. Igazi lokálpatrióta és különlegesen gazdag személyiség volt. Életének utolsó éveiben a tanítás és a helytörténeti újságírás, valamint az állatok istápolása mellett kevesebb idő jutott az agyaggal való varázslatra. Pedig micsoda tárgyak kerültek ki a keze alól! Szépségesek, amelyek a mindennapi életet tehetik teljesebbé, értékesebbé.

Kiss Éva Pécsett a Művészeti Szakközépiskolában érettségizett. A Magyar Iparművészeti Egyetemen diplomázott porcelán szakon, ezt követően a fővárosban keramikusként dolgozott. Iparművészeti tárgyait az évek során Budapesten, Pécsett, Kecskeméten, Salzburgban és természetesen Dunaföldváron önálló kiállításon mutatta be.

Nem csupán a kerámiái égtek magas tűzön, hanem ő maga is.

A mostani kiállítás anyagát követve végigjártuk Évával az évtizedeket: a gyermekkortól, Mackóországtól a tanulmányokon keresztül a Vida Judittal közösen vitt budapesti kerámiastúdióban végzett munkákig, amikor többek között Bódi Gábor filmjéhez is készített díszletet, aztán az önálló alkotásokig.

A disszonáns formájú, geometriai mintájú, hagyományos korongozással készült használati tárgyak a testvér számára azt a titkot mutatták, hogy lehet a koszos agyagból szépséget létrehozni. Új technikával is próbálkozva, a kaolin síkok hajtogatásával, a statika és az örökkévalóság határán álló, szobroknak látszó vázák születtek. Az afrikai tartózkodása során szerzett nagy élményekből a tárgyakban a formákon kívül a víz zöldjeit is újraalkotta. Szerette csinálni, s szerette hallgatni, ahogy az anyag mozgatása közben összecsúsznak a molekulák – mondta a gyógyszerész testvér. Minden izgatta, érdekelte, a csillagászat, a relativitás elmélete, az etológia és még sok minden.

Őrizte a múlt értékeit. Restaurált keresztet, stációt. Nagy lelkesedéssel készítette el a városháza tetejére a címert. Újságíróként idős embereket keresett fel, hogy rögzítse történelmi fordulópontokon megélt élményeiket. De felhúzta az öregtemplom toronyóráját, színjátszó diákjai­val filmet forgatott, kellékeket, díszleteket készített, s közben sokféle technikába beavatta őket, de zenébe, kultúrába is. Látásmódot alakított. Látott és láttatott. Egyszerűségében – tárgyaiban is – ott rejlett, ott rejlik valami különlegesség. Ahogy egykori diákja, Csereklyei Nóra mondta róla: léteznek olyanok, akiket nem kell látnunk, nem kell velük mindig találkoznunk, hogy tudatunkban a létezésük miatt is jobb helynek tartsuk a világot.