Akik a klasszikus műfajt ötvözték

Új sorozatot indított a közelmúltban – a teljesség és a szigorúan vett szakmaiasság igénye nélkül -lapunk a hatvanas-hetvenes évek nagy zenei őrületéről, a rockról, és annak néhány elágazásáról, kezdve a nagy „bummal”, a hatvanas évek végével.

Az első részben a Deep Purple-ről olvashattak, majd következett egy másik klasszikus zenekar, a Led Zeppelin, később a Uriah Heep volt soron. A nagy „bumm” nagy négyesének negyedik tagja a Black Sabbath volt. Idáig jutottunk történeti visszatekintőnkben.

Írásainkkal az a célunk, hogy a nagy öregeknek a hatvanas, hetvenes évek fiataljainak a nosztalgiázásra lehetőséget nyújtsunk, illetve az újabb korosztályoknak ízelítőt adjunk a nagy „bummból”. A nagy négyes alapvetően a hardrock és a heavy metál „atyjának”, műfajlétrehozójának számít, zenészek generációinak lettek a példaképei.

De a nagy „bumm” nemcsak róluk szól, hiszen a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje még nagyon sok kiváló zenekart adott a rockzenének és annak különböző műfajainak. Kezdjük rögtön a progresszív rockkal!

Először is néhány szó a műfajról. Alapja a rock, hangszerei: gitárok, billentyűsök, dob, sokszor kiegészülve fúvósokkal és a klasszikus zene elemeivel. Ami még például lényeges: amíg a hardrockban ritka a hosszú kompozíció, a progresszív rockban igen gyakori. Egy-egy lemezen húsz-harminc perces tételek is megtalálhatóak. Sokszor egy téma körül folyik a teljes lemez. Például Rick Wakeman The Six Wives of Henry VIII (VIII. Henrik hat felesége), The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table (Arthur király mítoszai és legendái és a kerekasztal lovagjai).

A szakemberek a rock ezen válfajánal is meghatároztak egy nagy négyest, ami nem más mint a King Crimson, a Genesis, az Emerson Lake and Palmer és a Yes alkotta kvartett. A Crimson 1969-ben, a Genesis 1967-ben, az ELP 1970-ben, a Yes 1968-ban alakult. A szakemberek a mérföldkőnek, úgymond a műfaj alapítójának a King Crimson 1969-es bemutatkozó lemezét, az In the Court of the Crimson King tartják.

Hogy miért is gondolják a hozzáértők a fent említett négyest a progresszív rock meghatározóinak, arra álljon itt néhány név. King Crimson: Robert Fripp, John Wetton, Bill Bruford (ő játszott a Yes-ben is). Genesis: Peter Gabriel, Steve Hackett, Phil Collins, Mike Rutherford. ELP: Keith Emerson, Carl Palmer, Greg Lake (ő játszott a King Crimsonban is). Yes: Rick Wakeman, Jon Anderson, Chris Squire, Peter Bansk.

De nagyon igazságtalanok lennénk, ha a műfaj kapcsán csak az eddig említett négy zenekarról beszélnénk. Hiszen a felsorolásunkból nem maradhat ki a Pink Floyd, a Jethro Tull, a Colosseum, Mike Oldfield, a Van der Graaf Generátor, a Procol Harum vagy éppen Frank Zappa. Bár Zappa egy külön világ, nehéz bárhova besorolni. Róla talán mindent elmond, hogy Edgard Varese – aki Franciaországban született olasz, de mégis amerikai zeneszerző – volt a példaképe. Zappa fiatalként az ő lemezét szerette volna megvenni, de nem volt rá elég pénze, azonban a jóindulatú boltos odaadta neki kevesebbért is, mondván, Varese lemezét csak azért tartják, mert azzal próbálják ki az eladásra szánt lemezjátszókat.

E kis kitérő után visszatérve a progresszív rockra. Érdekes, hogy a műfaj legjobb képviselői szinte egytől egyik angolok vagy európaiak (például a holland Focus) voltak. Amerikában valahogy ez a műfaj nem nagyon ment (a tengerentúlon a rockra inkább a blues és a country volt hatással, Európában pedig a klasszikus zene is).

A műfaj képviselői nagyon sokszor dolgoztak fel Lisztet, Csajkovszkijt, Bachot, Muszorgszkijt, és működtek együtt szimfonikus zenekarokkal. De ez az együtt zenélés a hardrock zenekaroktól sem állt távol. A Deep Purple 1969-ben Londonban bemutatta a zenekar billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét, a Concerto for Group and Orchestra címűt. Az előadást a patinás Royall Albert Hallban tartották meg, ez volt az első alkalom, hogy rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel lépett színpadra. De a Uriah Heep második lemezének, az 1971-es Salisburynak a címadó dala is közel tizenhét perces, és huszonnégy tagú nagyzenekarral vették fel.

A progresszív rock képviselői Európában leginkább a hetvenes években tündököltek, ami nem jelenti azt, hogy a tengerentúlon nem lettek volna sikeresek. A nyolcvanas években a műfaj legjobb képviselői egy kicsit könnyedebbé, populárisabbá váltak. Azonban az tény, a mai napig a zenei élet kiemelkedő alakjai. Elég talán csak annyit megemlíteni, hogy a King Crimson jelenlegi és egykori tagjai ezernégyszáz (!) nagylemezen működtek közre. Rick Wakamen – nem tévedés – kilencvenegy szólólemezt adott ki, persze vannak köztük újra hangszerelt dolgok, válogatások is. De termékenységét jól jelzi, hogy 1991-ben kilenc albumot jelentetett meg.

Rick Wakemannel kapcsolatban egy személyes élmény: 2012-ben fellépett a paksi Gastroblues Fesztiválon. A vasárnapi záráson egyedül ő szerepelt az ESZI Sportcsarnok nagyszínpadán. Kora délután már zengett a csarnok, azt hittem, elnéztem a kezdési időpontot, de nem: Wakeman délután kettőtől hatig állt be, hangolta a zenekarát, hogy az esti koncerten ne legyen semmilyen kis hiba… Ez az alaposság jellemzi a rock legnagyobbjait.

A nagy négyesből a mai napig működik három, csak az ELP nem. Ennek viszont szomorú okai vannak. Keith Emerson, a zenekar billentyűse 2016-ban hetvenegy évesen öngyilkos lett, állítólag azért, mert az ujjait gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Ugyanebben az évben Greg Lake gitáros hatvankilenc évesen rákban halt meg.

Ami azért egy kicsit megnyugtató: mind a négy zenekart, illetve zenészeit láthattuk Magyarországon, és reménykedjünk: az élők még többször ellátogathatnak hozzánk.

Felhasznált irodalom: thesmith.blog.hu, hu. wikipedia. org