Szerencsére nekem nem sokat kell törődnöm a piaccal

Hogy vagy, Szegedi Csabi?

– Mint mindig, nagyon jól.

Itt vagy egy egynapos kiállításon. Miért érdekes egy ilyen szó szerint pünkösdi kiállítás?

– Hát látod, milyen sok ember eljött? Ez egy minden évben megrendezett, úgynevezett high speed kiállítás.  Takács Lajos, aki ennek a Sport és Kulturális Egyesületnek a kitalálója, hogy mondjam, a szülőatyja, minden évben megrendezi a pünkösdi tárlatot. Mikor kérdeztem tőle, hogy miért egynapos, azt mondta, hogy minden kiállítás megnyitón, minden kiállításon csak a megnyitón vannak ott, utána üresen áll a galéria. Úgyhogy ő nem tartja tovább nyitva a kiállítást, csak egy napig. Viszont akkor apait-anyait belead, és látod, hogy mennyien és milyen érdekes és milyen értő közönség jött el?

Találkozások régi ismerősökkel

A fenti párbeszéd Szegedi Csabával a képzőművészeti egyetem docensével zajlott még hozzá Csákberényben, azon az egynapos kiállításon, ahol a Na mi újság Wagner Úr? Kulturális és Sportegyesület hosszú évek óta egy egynapos kiállítást szervez. Ezúttal Friedrich Ferencnek és Szegedi Csabának biztosított bemutatkozási lehetőséget. 

A per Csabizás az ismert és elismert képzőművésznek azért szólt, mert réges régóta ismerjük egymást dunaújvárosiként. Ugyan már a középiskoláját is máshol végezte, de szorosan hozzátartozott a város képzőművészeti életéhez, nyilván és számon tartjuk, tartottuk. Örültünk sikereinek, s büszkék voltunk eredményeire.

Mit szólsz ahhoz, hogy ennyi dunaújvárosival találkozol?

– Nagyon örülök, hogy találkozhatok sok régi ismerőssel, olyanokkal, akikkel akár már 20-30 éve sem találkoztam. Én ugyanis Dunaújvárosban nőttem fel...

Most egy kicsit messzebb laksz...

– Igaz, hogy gyakorlatilag már a középiskolában elköltöztem, Pesten végeztem a képzőművészeti szakközépiskolát, aztán a főiskolát is, de utána hazajöttem, otthon volt műtermem pár évig Birkás Pista mellett. Aztán kaptam egy nagyon szép, kilenc hónapos ösztöndíjat, amivel kimentem Németországba, és a feleségem is kapott egy másik ösztöndíjat, így végül ott rekedtünk négy évig. Amikor ismét hazajöttem, akkor úgy döntöttünk, hogy Velencére fogunk költözni. Ésszerű volt a döntés, hiszen a szüleimnek ott volt házuk, és nekünk nagyon tetszett az a környék. Úgyhogy egy pár évig még otthon volt a műtermem, és Velencéről hazajártam dolgozni, de aztán mikor fölépült a házunk és a műtermem, akkor végleg Velencére költöztem. Úgy voltam vele, hogy eddig is Budapest, Székesfehérvár, Dunaújváros háromszögben éltem a művészeti életemet, most pont középen vagyok.

New York után a Velencei-tó

A képeiden látszik, hogy ez a táj téged rabul ejtett...

– Az én házam fent van a Bence-hegy tetején, közvetlenül a kilátó alatt, így napfelkeltétől napnyugtáig látom a napot. Egy negyedgömböt látok magam előtt, benne a Velencei-tóval, ami azért nagyszerű, mert az ember egyszerre négy elemet lát. Látja a levegőt, a földet, a vizet és a tüzet, mert süt a nap. Fantasztikus a táj, megvan a saját karaktere. Pár évvel ezelőtt ismertem fel, hogy itt van az orrom előtt ez a szépség, én meg New York-i képeket festek. Eltűnődtem azon, hogy miért nem festem azt, ami itt van előttem? És akkor nekifogtam. A festő képeket lát. Amikor kinézek az ablakon, akkor nemcsak nádast látok, meg házakat, meg hegyoldalakat, hanem kompozíciókat is, formákat, például, ahogyan a nadapi, a sukorói erdőnek a sarka, belelóg a szántóföldnek a repce színű, sárga foltjába, az már nekem egy motívum, és ezek a motívumok megjelennek a képeken, természetesen átírt, absztrakt formában.

Ezt a fajta változást, hogy fogadta a piac?

– Szerencsére énnekem sokat nem kell törődnöm a piaccal, mert van egy egyetemi docensi álláson a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem , ahol a formatervező hallgatókat tanítok rajzra. Mindenesetre ezt a korszakomat nem tudom olyan jól eladni, mint mondjuk a New York-i korszakomat. A New York-i City-s képeimből rengeteget megvásároltak, azoknak volt sokkal nagyobb piaci sikere, de ez engem nem befolyásolt. Soha nem törődtem vele, engem a piac soha nem befolyásolt, így úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerencsém van.

Milyenek, akiket tanítasz? Milyenek lesznek az utódjaid?

– Sok sikeres tanítványom van, többnyire formatervezők, akik közül most már elég sokan külföldön dolgoznak. Van, aki Stuttgartban a Mercedesnél, másik Olaszországban az Iveconál, a következő pedig Franciaországban a Renault-nál.

Ezek szerint, ha valami új autóformát látunk, akkor lehet, hogy abban Szegedi Csabi hatása lesz?

– Még az is elképzelhető.