Az én történeteim – 9. rész

A keresztény világ legnagyobb ünnepe Jézus születésnapja, a karácsony.

Azt hiszem, hogy kisgyerekként egész évben ezt az ünnepet vártuk mindannyian hívők és nem hívők egyaránt. Én református családba születtem, ahol ezen a napon mindig állítottunk karácsonyfát, amikor szegények voltunk akkor „szegényeset,” amikor megengedhettük magunknak akkor nagyobbat és díszesebbet. 

Gyerekkori emlékeim

Az 50-60-as években az Ó-városban laktunk és a nagymamám gondoskodott rólam és a három évvel fiatalabb húgomról. Sokat dolgozott, hogy meglegyen „mindenünk”. 

A karácsonyfa nem került sokba, de a díszítést azt csak házilag tudtuk megoldani. Mint sok szegény családnál néhány piros alma, sztaniol papírba csomagolt dió és kockacukor, vattacsomók és színes papírból készült díszek, vékony gyertyák tették ünnepélyessé a fát. A mama mindig vett csillagszórót is, amit ő gyújtott meg, de mi foghattuk amíg leég. Villanyunk nem volt, ezért a petróleumlámpa fénye mellett ünnepeltünk. Majszoltuk a mákos kalácsot és örültünk annak az ajándéknak, amit a mama megtudott venni számunkra. Elénekeltük a „Mennyből az angyal lejött hozzátok” című katolikus éneket és boldogok voltunk.

A református templomban minden karácsonykor a szegényebb családok gyerekei névre szóló ajándékot kaptak (gondolom a szülőkkel egyeztetve) egy-két ruhadarabot. Mi is kaptunk néhány fehérneműt. Kassai Sándor tiszteletes úr jól ismerte a családi helyzetünket.

Hetedik osztályos koromtól a barátaimmal minden évben elmentünk az ó-városi katolikus templomba éjféli misére. (A reformátusoknál nem volt ilyen alkalom) Persze nem vallási okokból mentünk, hanem ez egy jó programnak számított, mert sok ismerős sráccal és lánnyal találkoztunk, ráadásul engedéllyel maradtunk kint éjszaka. 

Mert segíteni, adni jó, de kapni is

Később, ipari tanuló koromban a MüM 316-os intézet (a Dunai Vasmű támogatásával) minden évben karácsonyi ajándékként, felruházta a szegényebb gyerekeket. Egyik alkalommal elvittek bennünket, 8-10 diákot a Bartókkal szembeni Üzletházba, ami akkor ruházati bolt volt. Szerencsémre a kísérőnk a vasmű szakszervezeti bizottságtól – mint később kiderült –  Halmi Lajos osztálytársam édesanyja volt.

Ők viszonylag jómódban éltek és a Lajosnak volt a legszebb télikabátja az osztályban. Ahogy ott válogattuk a ruhákat és cipőket megláttam egy a Lajoséval azonos télikabátot. Megkérdeztem az édesanyját – akit nem ismertem – , hogy azt is választhatom? Természetesen – mondta.

Ettől kezdve a Lajosnak meg nekem lett a legszebb télikabátunk az osztályban.

A szeretet ünnepe

Amikor bekerültem a gyárba láttam, hogy mindegyik műhelyben állítottak karácsonyfát az étkezdékben, pedig akkor nem volt dicsőség vallásosnak lenni. Az akkori vezetés tudomásul vette az emberek ilyen irányú vágyát, de a propaganda a „Szeretet ünnepének” nevezte a karácsonyt.

Családi karácsony

A 70-80-as években már városlakóként és családos emberként a feleségemmel együtt készítettük elő a karácsonyi ünneplést. Amikor kicsik voltak a gyerekeink titokban díszítettük fel a karácsonyfát és csengettyűszóra hívtuk be a gyerekeket. A karácsonyi ételeket és a sok bejglit elsősorban a feleségem készítette, én csak statisztáltam. Előfordult, hogy az esti ünneplés után mentem a gyárba éjszakai műszakba.

Egyre jobb anyagi helyzetbe kerültünk, a gyerekek is nagyobbak lettek, és a karácsony meghittsége is megmaradt. A mi gyerekeink mellett kölcsönösen megajándékoztuk a húgom gyerekeit és a nagymamát is, aki a húgomékkal egy háztartásban élt és egy lépcsőházban laktunk.

A 80-as években nem jártam templomba még a karácsonyi Istentiszteletekre sem. A feleségem katolikus, de ő gyerekként és felnőttként sem járt, én pedig politikai okokból maradtam ki.

Egy rendkívüli családi esemény miatt azonban a 90-es évektől újra templomba járó lettem és részt vettem a karácsonyi templomi ünnepségeken is. A feleségem és a három gyerekünk viszont továbbra is távol maradt.

Megtehettük, ezért egyre nagyobb karácsonyfát vettünk és a gyerekek olyan ajándékot kaptak, amit szerettek volna. Igyekeztünk kielégíteni a vágyaikat.

A református gyülekezetben

A református gyülekezetben, ahol Sanyi bácsi nyugdíjba vonulása után Böttger Antal lett a lelkipásztor, ismét számíthattak rám és segítettem is amiben csak tudtam. A templomban minden évben állítottunk karácsonyfát, amit vagy vásároltunk, vagy a pentelei református családoknál felnevelt fenyőfákból kaptunk ajándékba. A magas templomba viszonylag nagy fát kellet beállítani. Feldíszítettük és édességekből ajándékcsomagokat készítettünk a gyerekeknek. Én a szakmai dolgokat intéztem. Szállítást, beállítást stb.

Többször kellett egy-egy családi ház udvarában kivágni és onnan elszállítani az ajándékba kapott fát. Volt egy különösen nehéz feladat, amikor a Frangepán utcában az egyik ház udvarán álló kb. nyolc méter magas fenyőfát kellett kivágni és elszállítani a templomba. Le kellett bontanunk a szomszéd kerítését, majd helyreállítani. A szállítást Sallai Lajos fuvaros barátom térítésmentesen végezte hosszú platós bútorszállító teherautójával.

A fa felállítását és díszítését délelőtt elintéztük, délután pedig mentem vissza helyreállítani a szomszéd kerítését.

A rendszerváltás után beválasztottak a református presbitériumba és egymás után születtek az unokáink is. A templomi karácsonyi ünnepségekre mindig sikerült elvinnem egyet-kettőt közülük, sőt még a feleségemet is. Az unokák közül a lányok szerepeltek a karácsonyi műsorban is.

Örültem ennek a fejleménynek, de rajtam kívül senki sem lett templomba járó.

Szép nagy család vagyunk

Otthon kialakult egy olyan rendszer, hogy karácsony első napján a gyerekeink szűk körben saját családjukkal ünnepelnek, viszont a második napon mindenki hozzánk jön. Tizennégyen szoktunk összejönni és ajándékozni meg egymást. Mi már nem állítunk nagy fenyőfát, csak kb. egy méteres műfenyőt, amit január vége felé bontunk el.

Az ünnep valamelyik napján ketten a feleségemmel, mindig kimegyünk a temetőbe meglátogatni a szeretteinket. (56-éve vagyunk házasok)

Sokszor elgondolom, hogy mennyi áldozatba került nekik és nekünk is, hogy most ennyien, viszonylag jó körülmények között élhetünk és emlékezhetünk a régi karácsonyokra. 

Szerző: Nyíri Miklós