Az én történeteim – 4. rész

„Az első részben megírtam, hogy amikor anyám 1951-ben meghalt, a nevelőapám még két évig velünk maradt, de megismerkedett egy elvált asszonnyal, akit elvett feleségül és Rácalmásra költöztek a Kiss Ernő utcába a szüleihez. Magával vitte a húgomat is. Az új feleségének volt három fia az első házasságából. Oda jártunk a mamával minden vasárnap délután meglátogatni a húgomat. A nevelőapám nagyon szeretett volna egy fiút, mivel az a fiú amelyiket anyám szült neki, csecsemő korában meghalt, de később az új feleségének öt lánya született. 

Szegénységben, de szeretetben

Iskola után, ha nem a barátaimnál voltam akkor otthon (a pincében) tanultam, vagy valamit fabrikáltam. (11-12 éves lehettem) Az utánunk lévő pincében lakott egy a mamánál is öregebb néni a Szalmáné. Senkije sem volt és egész nap csak a pincéje előtt üldögélt. A mama kiadta, hogy ha otthon vagyok mindig nézzek be hozzá, ha kéri menjek el neki a boltba, vagy segítsek neki. Ez így volt közel hat évig, amíg ott laktunk. 

Egy időben, kb. fél évig volt egy albérlője is a pincében, egy 30 év körüli férfi, aki olyan ügyes volt, hogy csinált neki hokedliket, kisebb szekrényeket és egyéb dolgokat. Engem annyira magával ragadott ez a hasznos tevékenység, hogy én is csináltam két hokedlit, meg a húgomnak gyerekjáték szobabútort. Csináltam egy kb. fél méteres vitorlás hajót is, amit az öbölben elengedtünk, de a spárga elszakadt és elúszott. Ez a férfi olyan rendes volt, hogy ő adta az anyagot és még segített is. A két hokedlit a mama minden lakáscserénél magával vitte és haláláig használta őket. (A hokedli az egy szék, ami fából készült négy lábú négyzetlap, ami alá még fiók is volt szerelve.)

Diavetítés vetítő nélkül

Villanyunk nem volt, de volt dianézőnk, amiből csináltam egy diavetítőt, amivel vetíteni lehetett az utcabeli gyerekeknek. Kaptam valakitől egy kapcsos dossziés dobozt, amibe bele szereltem a dianézőt, aminek a lencséjét és a tekerőjét egy - egy lyukon kidugtam és kész volt a diavetítő. Ezután felszereltem a pinceajtón lévő ablakra és úgy takartam be, hogy a napfény bevilágítson a dobozba. Délutánonként a délnyugati napfény három méterre is kivetítette a filmet. Az ajtótól kb. két méterre felszereltem egy lepedőt, arra vetítettem és olvastam a szöveget. Voltak olyan filmek, amiket egy délután kétszer háromszor is le kellett vetíteni. Pl. A „Kis Mukk” történetét. A gyerekek a földre terített pokrócon ülve élvezték a filmeket. 

A Kovács Pista

Volt még egy patronáltam. Mint már a korábbi részek egyikében említettem az Aranyvölgyi út felső részén lakott a Kovács Márton kosárfonó és családja. Sok gyerekük volt és az egyik fiú a Kovács Pista, aki nálam három évvel fiatalabb volt, gyermekbénulásban szenvedett. Harmadikos korától otthon feküdt vagy az ágyon ült, mert szegény gyereknek sorvadtak a lábai. Egész nap a rádiót hallgatta, ismerte az összes sláger szövegét és dallamát. Nekünk nem volt rádiónk ezért gyakran töltöttem náluk az időt és tőle tanultam meg az akkori slágereket. (A Márton bácsi a mama falubelije volt és régen ő hívta a mamát és anyámat Pentelére). Szerettem és sajnáltam a fiút, mert nagyon okos volt, szép hangja volt és jól énekelt. 15 éves korában meghalt szegény.

Túléltem

Az iskolában a jó tanulók között voltam. Az osztályfőnököm tudta, hogy pincében lakunk és az osztálytársaim is tudták, de nem néztek le e miatt. (Más kérdés, hogy nekem mindig kisebbségi érzésem volt.) 

Hetedik osztályos voltam, amikor szívizom gyulladással a dunaújvárosi kórház gyermekosztályára kerültem. Jégtömlőket raktak a mellemre és naponta injekcióztak. A mama nagyon meg volt ijedve és sokat imádkozott, hogy gyógyuljak meg. Két hét után meggyógyultam, de maradt egy kis szív nagyobbodásom, ami miatt felmentettek tornából.

Versbe szedve

Rendszeresen jártunk a református templomba (amellett, hogy úttörő is voltam) és eljött a konfirmáció ideje, amikor a gyülekezet előtt vizsgázni kellett, hogy ki mennyire ismeri a fél évig tanított hittételeket. Kassai Sándor lelkipásztor a Pátkai Rózsának – a kórház sebész főorvos lányának - és nekem adta fel a legnehezebb kérdéseket, amit persze előre megbeszéltünk. Versbe szedve kellett elmondani az Ó-szövetség és az Újszövetség könyvcímeit. Egyiket neki, a másikat nekem. Azóta sem felejtettem el és biztos, hogy a Rózsa sem. 

Egy kicsit elhajoltam

Nyolcadikosok voltunk amikor a Nuszpl Pista osztálytársam meghívott bennünket (5-6 fiút) a Tanya 1073. sz. házukba (a laktanyával szembeni völgybe) és náluk töltöttük a délutánt. Az anyukája traktált bennünket minden jóval és amikor nem figyelt oda, többször meghúztuk a pincéből felhozott boros demizsont. Már sötétedett amikor elindultunk haza a faluba, de az úton már úgy dülöngéltünk és nótáztunk, mint a részeg felnőttek. Azt nem tudom, hogy a többiek, hogy értek haza, de én szerencsésen felkapaszkodtam a pincesori lejtőn és benyitottam a „lakásunkba”. A mama ijedten rám nézett és megkérdezte: - mi van veled? Mondom neki, nem vagyok ám részeg! Erre megszédültem és hátraestem bele az ajtó mellett álló vizes vödörbe. Volt ám kiabálás, veszekedés én meg csak ültem a vízben és alig fogtam fel, hogy mi történt. Talán azóta sem voltam olyan részeg.
 

Irány a kohó és gépipari technikum

Ballagáskor, az iskolaudvaron tartott ünnepségen én szavaltam Ady Endre: „Üzenet egykori iskolámba” c. versét. A mama nagyon büszke volt rám.

1960-ban az osztályból sokan jelentkeztünk a Kerpely Antal Kohó és Gépipari Technikumba. Sikerült a felvételim és kiértesítettek, hogy felvettek. 

Kiderült, hogy a barátaim közül sokaknak nem, ezért nem vették fel őket. A Szabó Jancsinak sikerült ugyan, de őt helyhiányra hivatkozva nem vették fel. (vagy azért, mert az édesapja magán kisiparos asztalos volt) 

Aztán mégis Diósgyőr

Akiket nem vettek fel, azok jelentkeztek hengerész ipari tanulónak Diósgyőrbe, ahol a Dunai Vasmű részére képeztek ki hengerészeket.

Engem is rábeszéltek, hogy menjek velük, mert ott kapunk kollégiumi helyet, egyenruhát, étkezést és ösztöndíjat. Kérdeztem a mamát - aki épp betegállományban volt -, hogy mit szól hozzá. Azt mondta: - „Fiam, legyél csak hengerész, hengerészre mindig szükség lesz!” Ezek után visszaküldtem a kiértesítést és jelentkeztem hengerésznek. (a mama azt hitte, hogy a hengerész olyan festő, aki a falakat hengerezi) Én sem tudtam, hogy mit hengerel a hengerész. Elmentem Diósgyőrbe, a mama pedig újra magához vette a húgomat, aki akkor kezdte a negyedik osztályt a Szórád Márton Általános Iskolában.

Diósgyőrben a finomhengermű közép sorára lettem beosztva, ahol bánya síneket és vékony keresztmetszetű anyagokat hengereltünk, fogóval fogtuk és „hákkal” emeltük az izzó acél anyagot. Érdekes, hogy a csarnok teteje faszerkezetű volt. Három nap üzemi gyakorlat után, három nap iskola következett. Szabadidőnkben vittek bennünket a Miskolci Nemzeti Színházba is, ahol a legjobb darabokat láttuk. Pl. Moliere: Fösvény c. darabját, amiből megtanultam egy részt, hogy „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk”. Voltunk Lillafüreden a Hámori tónál is.

Újra itthon

Amikor megírtam a mamának, hogy itt fogóval kell elkapni a fehéren izzó „vasakat” agyon aggódta magát és imádkozott, hogy hozzanak haza bennünket. 

Az imádság segített, mert fél év múlva hazahozták az osztályt és választhattunk másik szakmát. Azt mondták, hogy az itteni hengerműbe mérnökök és technikusok kellenek. Mondom a mamának, hogy lehetek, villanyszerelő, lakatos, hegesztő stb. Mi legyek? „Lakatos legyél fiam, lakat az mindig lesz!”. Így aztán elkezdtem kitanulni a géplakatos szakmát. Egyébként majd mindenki ezt választotta.

Sándorfi László és Stadler László voltak az oktatóink. Az első félévet elismerték, majd az év második felében a későbbi Fehérneműgyár épületében volt a három napos elméleti oktatás. Ezután három nap tanműhelyi gyakorlat következett. A „tanműhely” a mai Mechanika üzem előtt felállított barakk épület volt… 

Nagyon tetszett, hogy a MÜM 316-os iparitanuló intézet diákja lehettem. 

Az osztály többsége a Diósgyőrből áttelepített diákokból állt, de sokan voltak köztünk mások is. Az elmélet nem volt nehéz, sőt szerettem tanulni, különösen a szakismeretet és a szakrajzot. A szakrajz tanárunk Papp László volt a „kedvencem”. A gyakorlati oktatást a két oktató felváltva végezte, de Sándorfi László az osztályfőnökünk is volt. Sokat tanultam tőle és nemcsak szakmai dolgokat. Ő volt a Kohász női kézilabda csapat edzője is. Fiatal ember volt, értett a lányokhoz és tanácsokkal látott el bennünket. Megszervezett egy klubdélutánt a marós (forgácsoló) lányokkal, és a műhelyben tanított bennünket táncolni. Ha összejöttünk valakivel kioktatott bennünket, hogyan kell viselkedni a lánnyal, de a szülőkkel is. Megjegyeztük és gyakoroltuk a tanultakat…”

(folytatjuk)

További képek a galériában:

Nyíri Miklós