Egy hétig tartott a csodakapcsolat: SNI-s gyerekek és paripák között

Az alapítvány július első hetében térítésmentes tábort szervezett lovakkal pártfogoltjainak. Az utolsó napon volt az alapítvány első szülinapja. A tábori élményekről és az évfordulóról beszélgettünk az alapítvány elnökével, Kostyák Eszterrel.

– Tábor, még inkább lovas élményeket kínáló tábor SNI-s gyerekeknek olyan ritka, mint a fehér holló. Honnan jött az ötlet?

– Érintett szülőként, a lehetőségeket kutatva találtam rá az SNI-s gyerekek és a lovak közötti csodakapcsolatra. Lassan három évvel ezelőtt vittem kisfiamat először lovak közé, kishúga már lovagolt, de Kristóf nem volt hajlandó felülni a lóra. Folyton ott volt körülöttük, és a lovak is követték mindenhova. Megkértem unokahúgom, Fridrich-Czinkóczi Kata férjét, hogy akkor is tegye fel a lóra, ha nem akarja (emlékszem, hogy az úszást is így kezdtük, annak idején mindenki minket nézett, ahogy ordítva karmolta a nyakamat és rúgkapált, miközben vittem be a vízbe. Ma már télen is vetkőzne le a Duna-parton, hogy ő most aztán megy úszni, bármi áron). Hát pont így történt az első lovaglásnál is. Felszántotta Norbi nyakát, ordított, sírt, amíg Loren el nem indult vele. A harmadik lépés után már mosolygott. Loren egy magyar sportló, ugró múlttal, de olyan radarja van az ilyen gyerekek felé, hogy Katával úgy döntöttünk, másnak is megpróbálunk segíteni. Kisfiamnak a beszédfejlődésben van elmaradása. Köztudott, hogy a lóháton való fejlesztés az egyik legjobb módszer a sajátos nevelési igényű gyermekek számára. Fejleszti az egyensúlyukat, a mozgásukat és ezáltal a beszédfejlődést is, és a lóval kialakított kapcsolatuk is pozitív nyomot hagy bennük. Leírhatatlan volt, amikor Kristóf megszólalt a lovon. Ezért július 3-tól 7-ig ingyenes nyári tábort hirdettünk meg sajátos nevelési igényű gyerekeknek.

– Hogy alakult a tábori élet? Mivel teltek a napok a gyerekek különleges igényeihez igazodva?

– Tizenkét főre korlátozódott a kapacitásunk, de ettől jóval többen jelentkeztek. A szülőknek egy héttel a tábort megelőzően szülői értekezletet tartottunk a Munkásművelődési Központban. Mindenre kiterjedő kérdőív kitöltésére valamint ismerkedésre hívtuk őket. Igyekeztünk minden részletkérdést megbeszélni, például, hogy milyen diagnózissal rendelkezik a gyermek, mi nyugtatja meg, ha bármi kibillenti az egyensúlyából, hogyan kommunikál, ha nem beszél (volt rá példa a csapatban), illetve van-e speciális diétája, és hasonlók. Jó hangulatban telt a megbeszélés, amelyre elhívtam maminkat, az Esőemberek Szüleinek Dunaújvárosi Egyesületének egyik vezetőjét, Kálmánné Tóth Máriát, és a Ma No Ka Tanya tulajdonosát is, Fridrich-Czinkóczi Katát, aki kérésemre biztosította nekünk, hogy a hét délelőttjeit a gyerekek lovak között tölthessék.

Elmondtuk a szülőknek, hogy ennek a tábornak nem az a célja, hogy „agyonfejlesszük” a gyerkőcöt, hanem, hogy jól érezzék magukat, kicsit közelebb hozzuk őket a lovakhoz, és valamennyire a szülőket is tehermentesítsük ezen a héten. Nem volt kötelező semmi sem. Ennek ellenére volt olyan kisgyerek, aki már hétfőn reggel kikötötte, hogy ő bizony nem ül fel egyik lóra sem, azonban két óra múlva már az egyik patás hátáról integetett a kamerába. Minden délelőttöt lovak között tölthették, csinálták nekik a frizurákat, valamint különböző kézügyességi játékokkal támogattuk meg kicsit a finommotorikus kézmozgását. Kata és segítői: Fridrich Laura, Fridrich Norbert és Németh Réka egész délelőtt talpaltak minden nap, hol pályabejárás volt a gyerekeknek (akadályok sorrendjének memorizálása), hol a lovakat vezették miközben gimnasztikai gyakorlatokat végeztettek a gyerekekkel a lovakon. A bátrak kipróbálhatták a háttal ülést is a nyeregben. 

A táborozók megismerkedhettek emukkal is. Az első nap délutánját a nagykarácsonyi levendulás Tündérkertben tölthettük Boni Linda jóvoltából. A többi délutánon otthonomban fogadtam a gyerekeket. Magam három gyermek édesanyja vagyok, ezért játszótér a kertünk, amelyet párom, Vasas Viktor segítségével teljes mértékben felkészítettünk a fogadásukra (medence, trambulin, csúszda, hinta, játékok, kreatív sarok, kutya, macska, és afrikai óriáscsigák is voltak). Pénteken még fújtunk egy kis habot a tortára, ugyanis délután a családokat vártuk különleges programokkal: Fridrich Laura díjugrató bemutatóval, Szopori Zsolt pedig csikós bemutatóval várta a gyerekeket. Pénteken Zsolti jóvoltából lovas kocsival bejárhatták Nagykarácsonyt a gyerkőcök. Péntek délutánra elhívtuk nagykövetünket, Vaklufis Norbit is, akitől bármilyen lufifigurát kérhettek a résztvevők. Aztán ütött az óra, és vissza kellett adni őket a szüleiknek.

– Kik segítettek még a táboroztatásban? És hogy sikerült, milyen visszajelzések érkeztek?

– A délutáni órákban Marodáné Turai Frida sietett a segítségemre, akit szintén nagyon megszerettek a gyerekek. A gyerekek zöldség- és gyümölcsellátását felajánlásként az előszállási zöldségbolt tulajdonosai biztosították: Farkas László és fia, Norbert. Itt is hálásan köszönjük a görögdinnyét, sárgadinnyét, barackot, banánt, almát, paradicsomot, paprikát. Voltak szülők, akik hoztak nekünk házi készítésű lekvárokat, szörpöket, sütiket, volt, aki hozott almát. Igazán családias hangulat lett a végére. Megszerettük a gyerekeket. Ahogy telt a hét, köztük is barátságok alakultak ki. Furcsa volt, hogy véget ért a varázslat. A visszajelzések alapján nagyon is megérte. Másnap többen pityeregve közölték a szüleikkel, hogy jönnének a táborba. A tábor utolsó napján, július 7-én volt az első szülinapja az Esőcseppek Alapítványnak. Egy évvel ezelőtt azért jött létre az Esőcseppekért Alapítvány, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekeknek és családjaiknak keressük és a közösség erejével teremtsünk „útvonalakat” életminőségük javítása érdekében. Ez a tábor csak egy homokszem volt a sivatagban. De amikor egy anyuka ír, hogy milyen hálás nekünk ezért az egy hétért, mert képzeljem el, volt ideje takarítani, főzni, és még könyvet olvasni is, akkor tudom, hogy jól csináljuk, és szükség van ránk.

– Egy évforduló az összegzésre is alkalmat ad. Milyen célok és tervek vannak a közeli és távolabbi jövőre?

– Jelenleg epidemiológus hallgatóként is az SNI-s gyerekek a vesszőparipáim, illetve unikornisaim. Ezeknek a gyerkőcöknek az életminőségének javítása a célom, mert még sok tekintetben nem áll készen a rendszer a fogadásukra. Pedig egyre többen vannak. A szakemberek ehhez a növekvő igényhez pedig még kevesen vannak és túlterheltek. Ezért bizony előfordul, hogy a nevelési, oktatási intézmények sem tudják fogadni a gyerekeket. Ezért a szülők arra kényszerülnek, hogy valamelyikük életvitelét gyökeresen megváltoztatják, és ha megtehetik a magánfejlesztés felé fordulnak. Bár sokuknak még az is gondot okoz, hogy elvigyék a gyereket a-ból b-be, nem is beszélve arról, hogy a speciális étrend sem két forint. Mindezek kihatással vannak az egész családra, mind a szociális, mind a társadalmi életben elfoglalt helyük megkérdőjeleződik, tehát nem egyszerű az életük a sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő családoknak. A megvető pillantásokról nem is beszélve, szerintük reménytelen gyerekekről van szó, és hangot is adnak nemtetszésüknek a gyermek jelenlétét illetően (többször szemtanúja voltam ilyen embertelen helyzeteknek). Gyökeres problémákat kellene rendbe tenni bizonyos fejekben, és megértetni az emberekkel, hogy valóban, vannak reménytelen esetek, ahol például értelmi fogyaték társul az állapothoz. Ugyanakkor vannak kiemelkedően okos gyerekek, akiknek csak speciális körülményekre lenne szükségük ahhoz, hogy tudjanak létezni. Ilyen lenne például egy-egy kis létszámú osztály, de városunkban nincsenek ilyen osztályok az iskolákban. Egyelőre csak alapítványi iskolák foglalkoznak ezzel a problémával. Államtól átvállalt feladatot látnak el, tehát az állam segítségével ugyan, de az alapítvány oldja meg a finanszírozást. Városunkban jelenleg nincs ilyen, kifejezetten SNI-s gyerekeknek kialakított iskola (a Móra értelmi fogyatékos gyerekekkel is foglalkozik és a kapacitása is véges). Ha azonban ezek a gyerekek végre beülhetnének az iskolapadba, szüleik visszatérhetnének a normális életbe, visszamehetnének dolgozni, rendeződne anyagi helyzetük, a feszültség is oldódna a család életükben. Vannak reményre okot adó előrelépések és segítőim. Ha találnék olyan embert, szervezetet vagy céget, aki illetve amely hajlandó lenne fenntartó lenni, szeptemberben meg tudnám nyitni az iskolát. Két éve keresem ezt az angyalt. Tudom, hogy ez nem kis kérés, de nem adom fel. Jelenleg annak is nagyon örülnék, ha az érintett gyerekek és szüleik örömére még egy hét tábor létrejöhetne. De az alapítvány kasszája kiürült, és jelenleg a megvalósításához támogatókat keresünk.