Tiszteletteljes fejhajtással emlékeztek a trianoni gyászos évfordulóra

A program szervezője, Baranyi-Kásás Margit röviden köszöntötte az egybegyűlteket, majd bevezetésként elmondta, fájdalmas, hogy a nagy Magyarország kétharmadát elcsatolták az anyaországtól, mégis 2010 óta ezen a napon ünnepeljük azt, hogy mi magyarok, egy nemzethez tartozunk. 

A megemlékezés elején a résztvevők elénekelték a Himnuszt, majd Nagy Attila, Kisapostag polgármestere szólalt fel az emelkedett pillanat után, aki beszédében elmondta: a békediktátum hatásaként három és félmillió magyar vált egyik percről a másikra más ország lakójává. A győztes hatalmak Magyarországot tették felelőssé az első világháború eseményeiért, és ezért súlyos árat kellett fizetnünk. Beszéde végén Bibó István történésztől idézett: „Semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni: a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették.” 

Ezt követte Stermeczki András evangélikus lelkész, aki egy bibliai idézettel kezdte a beszédét: „És jönnek napkeletről és napnyugatról és északról és délről, és letelepednek az Isten országában. Mert vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.” Mint mondta, ez jellemzi Kárpát-hon országunkat is. Saját magunkkal vagyunk határosak, és a megmaradásunk titka a jövő kérdése és Isten kegyelmének dolga volt és lesz. Ma a nemzeti összetartozás napján és a szentháromság ünnepének napján is így hangoznak Juhász Gyula szavai, amelyeket az Irredenta dal című művében ír: „Keleten, nyugaton, északon és délen, Pásztortüzek égnek minden magyar végen, Lesz még örömünnep magyar földön, égen!” Ezzel kapcsolatban egy személyes élményét osztotta meg a hallgatósággal. Legutóbb, amikor Királyszálláson járt, rálelt egy szoborcsoportra, amely másolata volt az 1921. január 16-án felavatott Irredenta szoborcsoportnak, amit 1945-ben eltávolítottak a Szabadság térről és máig sem tudni, hogy hol található. A királyszállási Trianon-kert és más helyek is zarándokhellyé válnak, ahova a szívünk visz, legyen az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátaljai kirándulások, megannyi magyar olvasmány és alkotás, amely még ma is körbevesz bennünket minden égtáj felől. Mi mást tehetnénk, mint hon-szívvel emlékezünk, és határtalanul szeretünk – mondta a lelkész. Majd a kétszáz évvel ezelőtt született Petőfit idézte: „Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.”  Összegzésül elmondta, továbbra is szeretni és tenni kell azért, hogy ápoljuk a nemzeti kincsünket, és éltessük a magyart még akkor is, amikor minden oldalról körbefognak bennünket, és nem segítik, hogy megmaradjunk magyarnak. Több mint száz éven át sem pusztíthatta el a magyarságot a világ, mert mi a bőrünkön érezzük, hogy vannak, akik elsőkből utolsók, utolsókból elsők lesznek. Majd megáldotta a hallgatóságot és ezt mondta: 

Végezetül Reményik Sándor: A csonka test című versét szavalta el a lelkész. 

A lelkészi szónoklatot, áldást és versmondást Farkas Lajos, az Intercisa Múzeum igazgatója követte. „Történelmi tény, hogy az I. világháború kitöréséért a Magyar Királyságot felelősség nem terhelte. Ugyanakkor az 1920. évi békeszerződés delegációi a világháború kitöréséért egyedül a Magyar Királyságot büntették meg. A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október 2-án a II. világháború kirobbantásáért és a világháborúban elkövetett jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a német nép felelősségét nem állapította meg. A Nemzetközi Bíróság a német népet mentesítette az egyébként törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól. Elfogadott tény, hogy egy nép vagy nemzet a vezetők bűneiért és törvénysértéseiért nem felel. Ugyanakkor az I. világháborúban való részvétel miatt Magyarország esetében nem az ország vezetőit, hanem a magyar nemzetet büntették meg. 

Magyarország évszázadokon keresztül az európai civilizáció és kereszténység bástyájának a szerepét játszotta, így az európai civilizáció meg is menekült a különböző keleti, barbár betörésektől, még mi folyamatos veszteségeket halmoztunk fel, ezáltal fokozatosan gyengültünk. Európa nemzetei soha nem mutattak ez véget sem hálát, sem részvétet. Mindig is idegen testnek tartottak és tartanak mai is bennünket magyarokat, egy germán és szláv tengerben, itt Európa közepén. Nincs természetes szövetségesünk, ezért fontos annak a tudatnak a kialakítása, hogy csakis egymásra, magyar a magyarra számíthat. Nincs más út!

Én európai és békepárti vagyok, de mint történész szeretem körbejárni a dolgokat. Tudatosítani kell minden magyar emberben, hogy ez számunkra mekkora katasztrófa volt, de meg kell, hogy értsék a körülöttünk élő nemzetek is, hogy ez nekünk mit jelent. Ezt tudniuk kell a világpolitikát formáló nagy politikusuknak is, amikor egyes esetekben bírálnak bennünket, hogy a kényes magyar kérdésekkel kapcsolatban, sok minden a trianoni igazságtalanságokból fakad. Mi nem vagyunk nacionalisták, de jóhiszeműségünket a történelem során már rengetegszer kihasználták. 
Hogy megértsék, hogy a trianoni fájó sebek mit okoztak az egyszerű határon túli magyar ember lelkében elmesélek, egy rövid történetet. Mint délvidéki származású ember, évekkel ezelőtt a szülőföldemen jártam, és felkerestem a volt osztályfőnökömet, a szigorú matematikatanáromat. Mindig egyenes derékkal járt, a kommunista időkben is kemény véleményeket fogalmazott meg, ezért mindenki nagyon tisztelte. Szerbek is és magyarok is. Kitűnő tanár és kitűnő ember volt. Szívélyesen fogadott és beszélgetésünk közben jött a postás és egy csomagot adott át neki, benne a kék színű, úgynevezett magyar igazolvánnyal, amit akkor a határon túli magyarok igényelhettek. Tanárom miután kibontotta, hosszasan nézte az okmányt, megcsókolta a fedélen lévő Szent Koronát és elsírta magát. Zavarban voltam, mert a mindig komoly, kimért néha rideg tanárom zokogott. Rám nézett, és könnyek között mondta: Látod, végre nekem is van egy magyar okmányom, benne helyesen magyarul van leírva a nevem.”

Egy szemléletes leírást is adott arról, hogy mekkora veszteségeket szenvedtünk el. Itt csak a Haditengerészetüket ért kárt mutatta be színaranyértékben kifejezve.

• hadihajó 60.000 kg
• hajógyári anyagok, iparcikkek, gépek 480.000 kg 
• hadikórházak, hidrográfiai hivatalok, hadiakadémiák 300.000 kg 
• hadikikötői felszerelések 10.000 kg 
• 801 db hajó 80.000 kg 
• Fiume, azaz Rijeka kikötő felépítésének értéke 21.300 kg 
• Fiume kikötő ingó és ingatlan értéke 7.500 kg 
• tengerhajózási vállalatoknak nyújtott segély összege 7.500 kg 
• tengerhajózási vállalatok vagyona 7.785 kg 

Összesen 974.085 kg színarany-érték. 

Hogy érthetőbb legyen, ezt mai viszonyokra vetítette: Ma 1 gramm 14%-os (vagy karátos) tört arany (ez a legolcsóbb): 12 400 Ft. 1 kg: 12 millió 400 ezer Ft. Ezt az összeget kell beszorozni 974 085 kilóval, ami több mint 12 130 milliárd forint, vagyis több mint 12 billió Ft. Azért, hogy értsék, ma az oktatásra a bölcsődétől az egyetemig, évente körülbelül egyes adatok szerint 1800 milliárdot Ft-ot fordítunk.

A történész megdöbbentő tényismertetése után a Kisapostagi Ifjúsági Klub képviseletében Csontos Renáta szavalta el Kis Gábor: Mienk lesz megint című költeményét. Ezt követte a Kisapostagi Lilaakác Dalkör, tagjaik szép népviseletben énekelték el a Magyar vagyok című dalt.

A megemlékezés utolsó részében Kisapostag Község Önkormányzatának képviseletében Márkli János, a település alpolgármestere koszorút helyezett el az emlékműnél, őt követte a Lilaakác dalkör két képviselője és a Kisapostagi Nyugdíjas Klub képviselői, majd a Kisapostagi Nemzetőrség tagjai, akik koszorúval és tiszteletteljes főhajtással emlékeztek a trianoni gyászos évfordulóra. A hivatalos megemlékezést a dalkör Székely Himnusza zárta. Ezt követően a település lakói virággal és gyertyákkal vonultak az emlékműhöz.
 

A program ugyan véget ért és mindenki hazatért, de a résztvevők a gondolataikban, lelkükben nem távolodtak el a megemlékezéstől.