Az erőszak bűne azé legyen, aki elkövette, ne pedig azé, aki elszenvedte!

Az átlagemberek közül a legtöbben a bíróság épületét csak kívülről ismerik. Ezért talán nem lerágott csont, hogy ebben a büntetőügyben, az eljárás jellege miatt a vádlott távollétében hallgatták ki a sértetteket. Így ez a tárgyalás a jegyzőkönyv ismertetéssel kezdődött, ennek során betekintést kapott a hallgatóság is a megelőző tárgyalás vallomásaiba, a vádlott pedig reagálhatott rá. Ez alapján olyan szexuális kényszerítés bűntettről tárgyaltak, amelyet két kiskorú fiú feljelentése alapján kezdeményeztek az eljáró hatóságok egy dunaújvárosi iskola munkatársa ellen, aki karbantartóként és mentorként is kapcsolatban volt és talán van még ma is diákokkal. „Tegnap is vizsgáztattam” – hangzott el ugyanis a vádlott észrevételében.

A molesztálás, gyakoribb, mint hinnénk

Elsőként azzal a tévhittel szembesültem a per során, hogy csak látványosan deviáns, kifejezetten bűnöző alkatú ember lehet az erőszak elkövetésével gyanúsított, aki már messziről felismerhető. Hát nem, akit én láttam, egy átlagos megjelenésű férfi, akit sokan kedvesnek, jó szakembernek, sőt volt, aki csupaszív embernek írt le. 

A két sértett diák, valamint a tanúk vallomásait meghallgatva azonban szörnyű történet rajzolódott ki, amely sokkolóan hatott. Persze a vádlottat is megilleti az ártatlanság vélelme és bizony még közel sem ért véget a tárgyalássorozat, de a gyerekeket –, akik lehet, hogy addig is találkozhatnak a praktizáló karbantartóval – vajon őket nem illeti meg, hogy teljes biztonságban járhassanak iskolába és felhőtlenül élhessék meg a gyermekkort? 

Felmerült bennem az is, hogy a két bántalmazott gyerek kapcsán az intézményt hírbe hozni szabad-e, ahol több százan segítséget, reményt kaptak? De vajon lenne-e kétségünk, ha a bántalmazott az én fiam lenne, vagy az Önét érte volna az abúzus, tisztelt Olvasó? Ráadásul a témával foglalkozó Lontai Léna írónő kutatásai szerint a gyerekeket ért szexuális molesztálás társadalmunk tizennyolc év alatti részét a legpesszimistább felmérés szerint akár hatvan százalékban is érintheti. Mégis sok esetben a szőnyeg alá seprik, és mély titok marad, főleg fiúk esetében. Tehát az is könnyen lehet, hogy ebben az esetben is. 

Vannak olyan intézmények, ahova hátrányos helyzetű, problémás, tanulási nehézségekkel küzdő és ezer féle bélyeggel illetett gyerekek érkeznek, akik nem képesek „normális” iskolába beilleszkedni. Ám – az iskola bemutatkozásában olvasottak alapján – olyan oktatási módszert és olyan légkört teremtettek, amelyben a legnehezebb sorsú gyerekek is önmagukra találhatnak. A speciális problémákra speciális megoldást kínálnak, egyedi programjukkal. A külvilág azt érzékelheti, hogy ott minden rendben van, a bántalmazás fel sem merülhet. Valószínűleg épp ez az oka annak, hogy a gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban és masszívabban be tud költözni az ilyen „elismert, segítő intézményekbe”, mert a külsőségekkel fenntartják a látszatot, egyedi megoldásaikkal könnyebben takaródzik az abuzáló is, és emiatt a gyerekek sokkal valószínűbben maradhatnak segítség nélkül, hiszen azt érzik, úgy sem hisz nekik senki. 

A sokkoló tárgyalás csupán a kezdet volt 

A tárgyaláson tanú volt az egyik fiú (büntető eljárás szaknyelven sértett) apukája. Az ő vallomása tökéletesen rávilágított, hogyan tud olyan helyzetet teremteni valaki, ami a másik fél számára kínos, zavarba ejtő, megalázó, félelemkeltő, amelynek során teljes kiszolgáltatottságot él meg. Ebben az esetben a fiú kirekesztéssel szembesül, pedig kifejezetten jó képességűnek írják le, annak ellenére, hogy a megküzdési stratégiáit mindenki rosszaságként jellemzi. A családi élete sem tud támogató lenni, mert szülei elváltak, az apukájával nincs jó kapcsolata. A hatodikos kisfiú mindenhol próbál támogatót keresni, így kézenfekvő, hogy az iskola kínált lehetőséggel is élni szeretne, amelyet azonban a közvetlenül vele kapcsolatban álló felnőtt kihasznál, többször is. Kétségbeesett helyzetében szégyenét végül az apukája új párjának vallja meg. 

Aki tehetett volna a szörnyű esemény ellen, „csendet rendelt el”   

Ezt követően főképp annak a keserű valóságát mutatták be a tárgyalás résztvevői, hogy aki tehetett volna a szörnyű esemény ellen az milyen elszántan igyekezett tabusítani. Az intézményvezető ugyanis, mint elmondta csak a második eset felszínre kerülése után bizonytalanodott el. Ekkor már ugyan kezdeményezte a zaklatással vádolt kolléga munkaviszonyának megszüntetését – legalábbis az egyiket, ugyanis az első eset után már „csak” olyan karbantartói feladatokat kaphatott az iskolában a vádlott, amelyet önkéntes szerződéssel, fizetés nélkül végezhetett –, de csendet rendelt el. 

Teljesen megdöbbentő, hogy a bántalmazó emberekhez hasonlóan a szóban forgó esetben ez a „kellemes ember”, hogyan teszteli alanyai tűrőképességét: vicces célozgatással, pornográf videókkal, véletlen érintésekkel.

Megfigyelhető, hogyan tesz szívességeket, amellyel lekötelezi a fiúkat, mint például hazaviszi őket akár több tíz kilométer távolságra is, ajándékot ad, mint az egyik eset során, amikor egy tabletet ajándékozott az egyik fiúnak. 

Jól megfigyelhető volt a tárgyalóterem soraiban, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni az emberek azzal, hogy egy egész más képet kaptak valakiről, akit ismernek, és eddig képzeltek róla. Sőt az a jelenség is, amikor az erőszakot nem ahhoz az emberhez kötik, aki azt elkövette, hanem ahhoz, aki kimondja – amely szintén egy tanúvallomás alapján került a felszínre. 

Nem engedhetjük, hogy tovább tiporják a bántalmazottakat

A tárgyalással kapcsolatban számos olyan kérdés került felszínre, amelyek mellett nem szabad többé elmenni! Éppen elég emberi sors siklott már csúnyán félre, rengeteg bántalmazást elszenvedett gyerek adta már tovább ezt a mérget a következő generációnak, megszámlálhatatlanul sok áldozat vált maga is elkövetővé. Éppen elég embert kergetett már az erőszak tabuja önsorsrontásba, betegségbe, függőségbe, kilátástalan élethelyzetbe, lelki börtönbe vagy öngyilkosságba. Nem szabad tovább ezt a témát tabuként kezelni! 

Ez a konkrét büntetőper még folyamatban van, a bíróság nem mondott ítéletet. Ezért (egyelőre) csak a jelenségről írtam. De el kell dönteni, hogy beállunk-e azok közé, akik félrenézéssel, a téma tabusításával, ignorálással könnyítik a bántalmazók helyzetét, és tiporják tovább az erőszakot elszenvedőket, vagy pedig elfogadhatatlannak tekintjük végre a bántalmazást, megszakítjuk az erőszak láncolatát, és engedjük az áldozatoknak, hogy lemoshassák magukról a szégyent, ne kelljen tovább bűnhődniük. Hogy az erőszak bűne és felelőssége végre azé legyen, aki elkövette, ne pedig azé, aki elszenvedte.