Az arc

A minap a kezembe került a Bolyai könyvek sorozat Francia híradója 1940. júniusi kiadása, amely anyai nagyapám egykori könyvtárából maradt rám. A szerző, Leskóczi Mihály bevezetője szerint a könyv nem azokról a franciákról szól(t), akik az európai nagyvárosok szállodáiban és napilapok képes mellékleteiben láthatók. A szerző kis szösszeneteiben a fűszeresről és a pékről, a gazdálkodókról és a villamoskalauzról, a sofőrről és a borügynökről, mindazokról a franciákról ír(t), akik – a szerző szerint – furcsa, gyakran érthetelen emberek, de szeretettel kell velük foglalkozni. Ha valakik, akkor ők igazán megérdemlik. Nézzük is ennek egyik a gyöngyszemét: Az Arcot!

   „Minden franciának van arca. Ez a megállapítás kissé együgyűen hat, de mégis érdemes vele foglalkozni. Szeme, szája, füle és orra a legtöbb embernek van: de arca még nincs mindenkinek. Valljuk be őszintén, mindenkivel megesett már, hogy képtelen volt valakinek az arcára visszaemlékezni. Nem azért, mintha az emlékező tehetsége hagyna ki, hanem kizárólag azért, mert az illetőnek tényleg nem volt arca. Ha belül nincsenek vágyak, érzések, gondolatok, ha nincs akarás és nekilendülés, ha valaki nem emészti magát, akkor az arc hús és bőr marad, de sohasem lesz arc. Az önmagával megelégedett embernek rendszerint nincs arca. Amint a szépség sem fizikai ismérv, hanem lelki tulajdonság, úgy az arc is csak akkor arc, ha valamit kifejez. A franciák arca rendkívül kifejező. Legáltalánosabb a tépelődés. Üres vagy bárgyú tekintetet nem látni. Valami mindig van benne. Ez a valami nem feltétlenül rokonszenves, de mindig nyomot hagy. Más országokban az emberek nevére és címére, Franciaországban az arcukra emlékszem. Az arc nélküli név nem emlék. A névtelen arc viszont életem végéig kísért.”