Meghalni jött hazánkba a nagy hódító, I. Szulejmán szultán

A szultán halálhírét Szokollu Mehmed nagyvezír parancsára titokban tartották. A török parancsnok attól félt, hogy a szultán halála a csapatszellem megbomlásához vezetne, ami megnehezítené az ostromlók helyzetét. Szulejmán belső szerveit az oszmán tábor területén temették el, testét pedig konzerválták, majd hazaszállították Törökországba. Szulejmán halálát még hosszú heteken át titokban tartották, majd csak később, Isztambulban jelentették be, a következő szultán, II. Szelim trónra lépésével egy időben. A magyar történelembe Szulejmán elsősorban mint hódító vonult be, annak ellenére, hogy uralkodása alatt komoly gazdasági és kulturális változások történtek birodalmában, így a török kézre került magyar területeken is. I. Szulejmán szultán ugyanis nemcsak mint hadvezér tűnt ki, hanem törvényei által fejlesztette az ipart és a kereskedelmet, modernizálta a földművelést, bőkezű volt a tudósok és költők iránt, de nagyon szigorúan ellenőrizte a különböző állami hivatalnokokat. Kétségkívül legnagyobb sikere a török hadsereg fejlesztésében volt, hiszen az akkori világ legütőképesebb hadseregét hozta létre, amelynek gerincét a janicsárok és a szpáhik adták, de ott voltak még a kisebb kiképzéssel rendelkező akindzsik és aszabok is. Szulejmán uralkodása fordulópont volt az Oszmán Birodalom történelmében, hiszen ő volt az első szultán, aki a nomád alapokra építkező, önmagát a hódítások segítségével eltartó katonaállam helyén egy centralizált monarchiát tudott létrehozni. 

A szultán hódító tervei 

Szulejmán 1494 novemberében született a kis-ázsiai Trabzonban. A ma Törökországhoz tartozó városban több mint 220 ezren élnek, és magyar testvérvárosa Szigetvár. A későbbi nagy hódító apja a későbbi I. Szelim szultán, anyja pedig tatár származású nő volt. 

A fiatal Szulejmán mindössze 15 éves volt, amikor kormányzói pozícióba került, majd apja trónra lépését követően már szandzsákbégként (oszmán cím, az ezredes megfelelője, és egy kisebb terület kormányzója) tevékenykedett, egyre közelebb kerülve így az isztambuli hatalmi centrumhoz. Szelim szultán nyolcévnyi uralkodás után rákban, de egyesek szerint pestisben 1520. szeptember 22-én elhunyt, így fia, Szulejmán követte őt a török trónon. Az új szultán rögtön nekilátott hódító tervei megvalósításához, még apja és nagyapja a régi kudarcok végett békében élt a Magyar Királysággal, addig Szulejmán szerint elérkezett az idő, hogy meghódítsa az akkor magyar területnek számító Duna völgyét. Ezért rögtön szövetségre lépett a francia királyi udvarral, mert mindkét félnek az volt az érdeke, hogy megtörje a Habsburg-ház hatalmát, ezért nem csoda, hogy a franciák a teljes európai fronton együttműködtek a törökökkel. 1543-ban például Esztergom ostromakor az oszmánokat egy francia tüzéregység is segítette. Szulejmánnál a Duna-medencei és a földközi-tengeri terjeszkedés élvezett elsőbbséget, amihez az is közrejátszott, hogy apjának Perzsia elleni háborúja hatalmas emberveszteséggel járt, valamint sokan felrótták a Portának, hogy a perzsa háború kapcsán egy iszlám világon belüli konfliktust idézett elő. A törökök egyre nagyobb iramban kezdtek el fegyverkezni, a fegyvergyártást segítették a franciák és az európai keresztény rabok, de az inkvizíció üldözései elől főleg Spanyolországból menekülő zsidók is. Amit a törökök nem tudtak pénzért megvenni vagy helyben legyártani, azt hadizsákmányként megszerezték maguknak. 

A célpont: Magyarország 

Szulejmán terveiben ugyan Magyarország nem játszott központi szerepet, hódításai az oszmán uralom stabilizálását és a német területek elleni döntő csapás előkészítését szolgálták, hadjáratai elsősorban a Habsburgok ellen vagy hűbéresei megbüntetésére irányultak. Fő céljának Bécs elfoglalását tűzte ki, ami végül is nem sikerült. Magyarország megtámadása szükségszerű volt, az oszmán hadigépezetet működtetni kellett, ugyanakkor a keleti perzsaellenes háborúkat be kellett fejezni. Magyarország már régóta határos volt az Oszmán Birodalommal, ezért áttevődött ide a hadszíntér. A törökök azt is tudták, hogy Magyarország nem készült fel a háborúra, mert a megfelelő anyagi és katonai hátterek nem voltak biztosítottak, a katonák száma még a várakban is alacsony volt, és nagyon kevés volt a képzett, reguláris, felfegyverzett katona vagy zsoldos. A hadsereg lőfegyverrel való ellátottsága is gyenge volt a költségek miatt, a gyalogság nem volt megfelelően kiképezve, a lovasság pedig minden tekintetben alulmaradt a török lovasokkal szemben.

A törökök első támadását már siker koronázta, elfoglalták Nándorfehérvár és Szabács várát, ez a két vár jelentette a déli határ védelmének gerincét, a beljebb lévő erődök már nem voltak annyira erősek, hogy felfogjanak egy nagyobb erejű támadást. Ezt követően Magyarország helyzete egye nehezebb lett, amit a reformáció megjelenésével kialakult vallási szakadás is csak súlyosbított. Az 1522-es, majd az 1523-tól 1525-ig tartó és az 1526-os török hadjáratok végképp megpecsételték hazánk sorsát. A mohácsi csatában vereséget szenvedtek a magyarok, elesett maga Lajos király is, ezzel kezdetét vette a 150 évig tartó török uralom. Szulejmán már a következő években a maga hasznára fordíthatta volna Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János trónharcát, de őt inkább Bécs 1529-es ostroma foglalkoztatta, ami viszont kudarcot vallott. Ennek ellenére a stratégiai szempontból kulcsfontosságú területek, mint például az ország középső része, oszmán uralom alá került, Szulejmán Szapolyai halála után egy évvel, csellel elfoglalta Budát, majd a többi között Visegrád, Fehérvár, Szolnok, Temesvár és Pécs is török kézre került. 

Az oszmán tengeri uralom 

A Közel-Keleten Ibrahim nagyvezír 1533-ban döntő győzelmet aratott a perzsa sah ellen, majd elfoglalta a mai Irak területét, és kiterjesztette a birodalom határait egészen a Perzsa-öbölig. Szulejmán hadvezérei tovább folytatták Szelim szultánnak a hódításait az afrikai kontinensen, így Algériáig nyomultak előre, ezzel oszmán fennhatóság alá vonták az egész észak-afrikai partvidéket, miközben a török szultáni flotta hegemóniát épített ki a Földközi-tengeren. I. Szulejmán ugyanis hatalmas hajóhad építésébe kezdett, a törökök tengeri uralmát pedig tovább erősítette az észak-afrikai berber kalózok oszmán szolgálatba állása is. A török és a különböző európai országok közötti összecsapások hadszíntere idővel a Földközi-tenger nyugati részére helyeződött át. Ennek során a török és észak-afrikai hajók rendszeresen fosztogatták Spanyolország, Itália és Szicília partjait. Az oszmán csapatok rendszeresen lerohanták Dél-Európa tengerparti területeit, és egész települések lakosságát rabolták el. Ez az időszak volt az Oszmán Birodalom hódításainak csúcspontja, a későbbi szultánok már inkább védekezésre kényszerültek az európai hatalmakkal, elsősorban a Habsburgokkal szemben. Szulejmán a meghódított területeken bevezette saját törvénykezéseit, amelyek fellendítették az ipart, ami hatalmas bevételeket eredményezett, nőtt a kereskedelem, miközben a fejlődést a fényűző konstantinápolyi építkezések, a birodalmon belüli infrastrukturális beruházások és az iskolaalapítások is alátámasztották. A török művészet is virágzott, maga a szultán is foglalkozott például aranyműves tevékenységgel. 

Az agg hódító halála 

Szulejmán ismét Bécs bevételére készült, de a nyugati hadműveletek elképzelhetetlenek voltak a dunántúli erősség, Szigetvár elfoglalása nélkül. Az is szerepet játszott, hogy a vár kapitánya, Zrínyi Miklós gróf az év során rövid időre felszabadította Siklóst, így akár arra is esélye nyílt, hogy a Dráván túlra szorítsa vissza az oszmán hódítókat. Az akkor már 72 éves Szulejmán két évvel imádott felesége halála után megpróbálta régi önmagát, a hódító szultánt életre kelteni, s 1566. április végén elindult Isztambulból, majd augusztus 5-én tábort vert a Szigetvártól északkeletre fekvő magaslaton. A vár bevételét viszont már nem érhette meg, 1566. szeptember 6-án éjjel a nagy hódító ott örökre lehunyta a szemét.