Ki tudja hozni őket a pokolból

– Hogyan szólíthatom? Kandidátus asszony, Ildikó vagy Dömdödöm?

– Maradjunk az Ildikónál, mára már beérkeztem ebbe a névbe. Hosszú idő volt, sok-sok állomása volt, mire megszerettem, de most már nagyon szeretem.

– Elárulja, mi volt ez a Dömdödömség?

– Ez egy eléggé sötét korszak volt az életemben, amikor néhány évig nem szólaltam meg. Vagy ha megszólaltam, annyit voltam hajlandó mondani, hogy Dömdödöm, mint Lázár Ervin meséjében. Így rám ragadt ez a név az egyetemen. Ez egy hosszú időszak volt, ötödik osztály második félévében lanyhult egy kicsit. Tarkovszkij-filmet néztünk. Az egyik jelenet elemzésénél nem bírtam tovább, és megszólaltam, hiszen a kedvenc filmem, az Andrej Rubljov volt. Először megmerevedett az évfolyam, aztán vastapsban törtek ki.

– Itthon a Duna-part volt a meghatározó helye. Miért?

– Ez már a Dömdödömség első fázisa lehetett. Jobban megértetem magam a sirályokkal, a vízzel, a füvekkel és a fákkal, mint az emberekkel. Jobban egy vagyok velük, mint a társaimmal. Egy nyugalom volt, ahol önmagammal lehettem. Ebben a káoszban megtalálni azt az erős belső hangot, ami elrepít oda, ahol most tartok, az kőkemény munka volt, és már akkor is a csönd segített, mint ahogy manapság is a csönd és az elmélyültség az, ami szeretem, ha körülvesz, ha dolgozom.

– A mese hogy segítette ki ebből?

– Ez nem menekülés volt, tudatos választás. Vannak olyan életesemények, amelyek jönnek, ez is úgy jött. A magányos kislányság – akinek a könyvtár a menedéke – vitt oda. Elkezdtem az A betűtől olvasni a könyveket, nagyon hamar Andersenhez érkeztem, és a meséi rabul ejtettek. Hogy úgy is lehet a világról írni, hogy a történéseknek nem csak jó vége lehet. Egy mese végződhet rosszul. Ilyen impulzusokat kaptam a meséktől. Ennek egy szép kifutása lett az egyetemen. Kaptunk egy olyan feladatot Balassa Pétertől, hogy mindenki a kedvenc művéről írjon eszmefuttatást, esztétikát vagy esszét. Amikor hazaértem, rájöttem, hogy ez nagyon csalafinta feladat. A kedvenc dolgok téged jelölnek, az többet elárul rólad, mint bármi más. Másrészt a kedvenc dolgokról nagyon nehéz objektív módon nyilatkozni. Egy hét múlva, amikor vinni kellett, még nem álltam sehol. Ültem abban a nyomorúságos kis albérleti szobámban, és a fejemre esett egy könyv. Valószínűleg meglökhettem a polcot, nem a Jóisten küldte oda. Mindenesetre a fejemre esett, és kinyílt: „IX. fejezet, amelyben Malackát kiönti az árvíz”. Elolvastam, és éreztem, ez pont olyan, mintha rólam szólna. Azt mondtam, nekem ez a kedvencem. Elementáris volt az érzés. Úgy kezdődik, hogy: „Esett és zuhogott, és megint esett, és megint zuhogott”, és Malacka menekül felfelé a fán, és csak esik, és szegény ott ül, és ő is mindjárt elmerül. Pont ebben az állapotban voltam. Éreztem, hogy velem most pont ez történik. Elkezdtem gondolkodni, hogyan tudta ez a mese így megmutatni? Elképesztő volt, hogyan tudtam lejutni ilyen archaikus gyökerekig, hogy ami velem történik, az hogy történhet meg mindenkivel, aki egy mesével találkozik. Akkor reggel ezt megírtam, és beadtam. Csodálatos volt, amikor Balassa Péter azt mondta, hogy ez volt az évfolyam legklasszabb dolgozata. Leült velem beszélgetni. Gondoltam, azt fogja mondani, költözzek át az óvónőképzőbe, ha ilyen hülyeségekkel akarom eltölteni az időmet. De ő azt mondta, hogy erre vagyok predesztinálva. Hogy a mesékkel foglalkozás ugyanazt a gondolkodást és fegyelmet követeli, mint ha Kaffkáról, Dosztojevszkijről, Pilin­szkyről írnék vagy beszélnék. Az első tervem az volt, hogy egy meseesztétikát fogok létrehozni, erre kaptam bizalmat a Magyar Tudományos Akadémiától. Máig sem készült el, mert közben az élet másként nyitotta a kapukat.

– De hogy lett ebből gyógyítás, terápia?

– Azt biztosan állíthatom, hogy nem ültem otthon az íróasztalomnál, hogy kitaláljam, nem gondolkoztam rajta. Lett. Méghozzá egy tragikus dologból. A középső gyerekem nagyon súlyosan megbetegedett, és nem tudták meggyógyítani hosszú hónapokig. Egy fiatal anyuka nem tud mást csinálni egy ilyen helyzetben, mint folyamatosan fogja az ölében az ötéves gyereket, és mesél neki. Legalábbis én ezt tudtam. Rengeteg mesét tudtam fejből, mert akkor már nagyon régóta kutattam azokat. Meséltem, meséltem, meséltem. Az egyik mesénél teljesen másként reagált a történetre, mint addig bármikor. Most már tudom, hogy mi történt, akkor még nem tudtam. Onnantól csak ezt a mesét akarta hallani. Remegett közben, elpirult, elsápadt, sírt, nevetett. Odáig jutottunk, hogy egy hét múlva már változott az állapota, és két hét múlva meggyógyult. Én nem tudtam, hogy ez a mesétől van. Gondoltam, hogy most jó kórházba került, ez egy jó gyógyszeres kezelés, ami így is volt, kellett hozzá. Nem is törődtem utána ezzel, viszont, amikor párszor visszaesett az állapota, akkor újra ezt a mesét kérte. Hálapénz gyanánt felajánlottam a kórháznak, hogy bejárok mesét mondani karitatív alapon. Láttam, hogy ott valami tényleg történik, de nem tudtam, hogy mi. Az orvosok is kérdezték, hogy maga mit csinál a gyerekekkel, sokkal könnyebben bírják a műtétet, nincs velük annyi baj, gyorsabban gyógyulnak. Sorra jöttek a visszajelzések, én pedig egyre durvább terepekre jutottam. Börtönökbe, állami gondozott gyerekekhez, haldokló gyerekekhez, gyógyíthatatlan betegekhez, és én csak mondtam a meséket. De semmilyen célom, tervem, okom nem volt, csak az, hogy milyen jó, amikor meséket hallgatnak. Viszont az eredmények meg jöttek, egyre biztosabban látszott, hogy ott valami történik. Tizenhat év terepmunka után ültem le először az íróasztalomhoz, hogy átgondoljam, hogy mi ez. Így jelent meg az első könyvem, elkezdetem tanítani, gyakorlatilag egy jó tízéves terápiáról beszélünk.

– Nem nehezedik rá a vállára annak a sok szörnyűségnek a súlya, amivel találkozik?

– Ha ránehezedne, akkor nem tudnék dolgozni. Csak akkor érdemes ezt csinálni, ha tudod, hogy van a kezedben egy olyan eszköz, amivel enyhítheted azoknak a szenvedéseit, akik nagyon szörnyű állapotban vannak. Ez felülírja. Az, hogy tudok nekik adni valamit, ki tudom őket vezetni a pokolból. Pontosabban nem én, hanem a történetek. Az nagyon nagy erőt tud adni.

– De önnek is le kell merülni egy kicsit…

– Igen, így van. De a történet nemcsak őt tartja meg, hanem engem is. Ugyanabba a történetbe ugrunk, én egy centivel előbbre járok, mert egy kicsit jobban ismerem az utat, és nem engedem, hogy eltévedjünk. De ugyanúgy beburkol, megtart és megvéd a történet. Ezért csodálatos terápiás módszer.

– A felnőttmesélés szerepét átvették a tévésorozatok. Ez nagyon káros?

– A mese az egy közösségi műfaj volt. Amikor az ember egy közösségben hallgat egy történetet, akkor egészen mást él át, mint amikor a televízió előtt egyedül vagy kettesben üldögél. Évente egyszer van egy olyan meghívásom, ahol ötszáz embernek kell mesélnem. Ez egy kitüntetett nap. Hatodik éve élem át ezeken a rendezvényeken, hogy milyen az, amikor ennyi ember egyszerre lélegzik egy történetben, amikor csönd van, megáll a pillanat. Valahol nagyon messze vagyunk önmagunkban is, és az emberiség történetében is. Együtt vagyunk azzal a több száz mesemondóval, akik megőrizték ezt a történetet, és azzal a sok tízezer emberrel, akik már meghallgatták. Ez egy olyan csoda, ami önmagában gyógyító erővel bír. Ezt nem tudja pótolni egy televízió, egy film, egy sorozat. Semmi. Teljesen más eszközökkel dolgozik. A gyerekeknek sem tudja pótolni az élőszavas mesemondásban rejlő lehetőséget, azt a transzállapotot, amibe ilyenkor kerül az ember, egy módosult tudatállapotban van.

– Nagy a felelőssége a vizuális történetmesélőknek?

– Szerintem mindenkinek nagy a felelőssége, aki az embereknek akar valamit adni, mutatni. De természetesen nagy. Nagyon durván vissza lehet élni azzal a genetikai programmal, hogy az emberi agy történetek értésére van programozva. Körülbelül hat, tíz másodpercenként indulni kell egy akciónak ahhoz, hogy az ember ne tudja levenni a szemét a képernyőről. A reklámoknál nagyon durván építenek olyan agyműködésre, amiben védtelenek vagyunk. Nagy a felelősség, hogy mennyire manipuláljuk a nézőt azzal, amit csinálunk, mennyire nyúlunk bele abba, amibe szerintem nem kéne. A mesemondó nem nyúl bele semmibe, az biztos.