Szívvel-lélekkel magyarul: a zászlók is a helyükön vannak

Mráz Ágoston Sámuel politikai elemző, a Nézőpont Csoport vezérigazgatója a miniszterelnöknek a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján elmondott beszédét követően néhány mondatban összefoglalta lapunknak a beszéd eszenciáját, ami vezérfonala lehet a következő évek kormánypolitikájának, s mindannak, amit Orbán Viktor miniszterelnök fontosnak tart a tekintetben is, miért nincs alku a liberalistákkal:

– Sokrétű műfajú beszédet hallhattunk, mert volt benne politikatörténet, Európa-politika, a válságra való felkészülés, de volt benne politikafilozófia is. Talán a legfontosabb mégis az volt, hogy a miniszterelnök úr bele fog állni azokba a küzdelmekbe, amelyek a következő hetekben, hónapokban és években következnek Európában. Az illiberális demokrácia lényegét részletesen kifejtve ez a beszéd egyáltalán nem visszavonulás volt, hanem kiállás a fogalom mellett. Öt éve itt, Tusványoson fogalmazta ezt meg, majd ezt sokan félremagyarázták, most pedig sokkal részletesebb magyarázatot adott az egészre. A keresztény szabadság meghatározás fogalmát beemelve a közbeszédbe, merthogy ez a jelentése. Az illiberális demokráciát nem Kínából vagy Oroszországból importáljuk, a klasszikus kereszténydemokraták valójában illiberális demokraták voltak, tehát az Atlanti Chartától kezdve… A történelem, a kereszténység és a szabadság gondolata is az illiberális demokrácia alapja. A liberális demokrácia utólag lett rákényszerítve egy totalitárius ideológiaként a mostani európai elitre.

Kobza Miklós fotóművészt a tusnádfürdői megérkezés első (és egyáltalán nem utolsó!) pillanatáról faggattam. A rövid tömörségű „jelentést” pedig valóban csak azok érezhetik, akik voltak már a helyszínen:

– Tisztelettel köszöntök mindenkit! A helyzet az, hogy itthon vagyok. Itthon vagyunk! „Száz év Trianon után” ez nagyon lélekemelő. Végre úgy érezhetjük magunkat, hogy újra itthon vagyunk Erdélyben, itthon vagyunk ebben az országrészben. Teljesen olyan érzésem van, hogy megérkezünk, sőt: hazaérkeztünk.

Tessely Zoltánnal rögtön a tusványosi miniszterelnöki beszéd után váltottunk néhány szót, arról kérdezve, hogy számára, szűkebb pátriánkra vonatkozóan mit jelenthet ez. Fe­jér megye 3. választókerületének országgyűlési képviselője, a Szent László- és a Váli-völgy területfejlesztéséért felelős miniszterelnöki biztosa, mint mindig, most is készségesen elmondta véleményét és a legfrissebb információkat:

– Az előadás nagyszerű összegzése volt annak a harminc évnek, ami Bálványoshoz, majd a tusnádfürdői „Tusványoshoz” kötődik. Amit felemelőnek és egy nagyon jó kifejezésnek találok, az az, amit miniszterelnök úr keresztény szabadságként, mint fogalomként fejtett ki. Érdemes ezt a kifejezést megjegyeznünk és megélnünk is mindazt, ami benne van. Az illiberális kifejezést ugyanis a liberálisoknak már sikerült részben lejáratni, vagy részben más értelmezést adni neki. Ezt ne hagyjuk, hanem amint az elhangzott, tetteinkben kell tovább vinnünk, mint keresztény szabadságot. Számomra a legfontosabb ez volt, szűkebb pátriánkig megélni mindezt. S hogy mi a következménye mindannak, amit miniszterelnök úr kért tőlünk, az meg a zárógondolatában fejeződött ki: ne féljetek! Hiszen ebben tükröződik leginkább minden cselekedetünk. Mindenkinek a saját életében bátran meg kell tennie azt, amire lehetősége van. Hitet és erőt kaptunk abból, amit a miniszterelnök elmondott. Tesszük a dolgunkat.

Gálfi Árpádnak, Székelyudvarhely polgármesterének baráti ölelése emlékeztet arra a kapcsolatra, amit idén március 15. óta érzek. (Ekkor Cserna Gábor, városunk polgármestere által adományozott dunaújvárosi zászlót és egy magyar nemzeti színű zászlót személyesen adtunk át neki, a román nacionalista feljelentgetések ellenében tett felhívására.) Tusványoson való részvétele pedig ismételten megerősítette bennem, ez a kapcsolat határtalan, és valóban egy életre szól.

– Mindenképpen tanulságos mindaz, amit a miniszterelnök Tusványoson mondott. Úgy gondolom, a Kárpát-medencei magyarságnak erre a hívó szóra fel kell figyelnie. Nagyra értékelendő az – amit én is megfogalmaztam, és ő megerősített bennem – igazából mindenkinek odahaza, a környezetében kell megoldani a problémáját, s majd azt követően tehet, tegyen többet. Ne várjuk azt, hogy a székelyföldi politikai pártok munkájába bárki beleszóljon, mert összmagyarsági ügyekben úgyis össze kell tartanunk. Ugyanakkor fel kell nőjenek ezek a pártok ahhoz a feladathoz, hogy nemzetben gondolkodva a Kárpát-medencére figyeljünk. Nagyon bízom ebben, hiszen 2016 óta polgármesterként is érzem, tapasztalom, hogy nagyon sok területen beindultak a változások. Ennek még az elején vagyunk, de akár az idei anyaországi EU-s választások, akár a Székelyföldön történő pozitív változások megmaradnak és újabb előrelépést hoznak. Bízom abban, hogy mindnyájan felismerjük, csak összefogással lehet előre lépni, jövőt alakítani. Ahogy a miniszterelnök úr, úgy mi is így teszünk a sajátjainkért, Székelyudvarhelyért, a nemzetért. A közösségünk jövőjét tesszük teljesebbé: gyerekeinkét, unokáinkét.

– Polgármester úr, gratulálok az elmúlt év székelyudvarhelyi fejlesztéseihez, de megvan-e még Dunaújváros zászlaja? Változott-e valamit az ügy, hogy a székely zászló kint lehessen?

– Természetesen megvan a dunaújvárosi zászló, s a székely zászlók is megvannak. Köszönjük azt a rengeteg támogatást, ami nem csak az itthoni, székelyföldi emberektől érkezett, hanem az anyaországi testvértelepülésektől, baráti városoktól is – nagyon köszönjük! Bízom abban, hogy a zászlók kihelyezésének törvényes keretek közé sorolása már nem várat sokat magára. Annyi elmondható, hogy a március 15-i, valamint az október 23-i (2017-ből is és 2018-ból is!) főispánnal való pereket a székely zászlókat és magyar nemzeti szimbólumokat illetően Székelyudvarhely jogerősen megnyerte. Ez egyben precedenst is teremtett, hiszen a perben nem csak mint Székelyudvarhely polgármestere vettem részt, hanem mint magánszemély, Gálfi Árpád is. Szimbólumainkhoz, zászlóinkhoz jogunk van, ezek használatát nem vonhatja meg tőlünk senki. A 2019-es március 15-i ünnepség alkalmával azt a döntést hoztuk, hogy a magyar zászló piros-fehér-zöldjét csíkokban hagytuk, s a főispán kérdése is az volt, hogy mi történt, nem tudtuk rendben kitenni? Én meg azt mondtam: „Nem! Csak elfogyott a cérnánk, nem tudtuk már összevarrni!” Bízom abban, hogy az a bírósági per, amiben végérvényesen kimondták – elsőként, Székelyudvarhelyen! –, hogy ez nem törvényellenes, a többi székely várost is bátorítani fogja. Hiszen ezeknek a szimbólumoknak a használata nem valakik ellen szólnak, hanem közösségünk megerősítését, értékrendünket, identitástudatunkat hivatottak erősíteni. Kívánom a dunaújvárosiaknak is – köszönve a zászlójukat, a segítő figyelmet – tartsák ehhez magukat, mert meg kell maradnunk, és ez alap.

Azt persze már írnom sem kell, hogy a tusnádfürdői katlanban való találkozásunkkor azonnal meghívott egy kávéra, amit hazafelé Tusványosról tisztelettel el is fogadtunk. És a dunaújvárosi csoport úgy érkezett haza, amit itthon is és ott is egyféleképpen lehet érezni, értékelni egyaránt: szívvel-lélekkel, magyarul.