Barbár szerelmi vallomás

Pedig a löszfal tetején állni és messzire látni – remek érzés! Jó végigtekinteni az alattunk méltóságteljesen hömpölygő Dunán, felülről nézni a Beszédes József-hídon haladó parányi autókat. Távolabbra fókuszálva látni lehet a Pentele hidat, Dunaújváros ipari kéményeit, a szemközti oldalon pedig Solt házait, templomait. Közel lenni a végtelenhez – megérinti az embert. Nem véletlenül emeltek ide eleink közadakozásból kegyhelyként egy szoborcsoportot. A 19. század elején a Somló Manó dunaföldvári nyomdájában készült képeslapon a keresztre feszített Krisztus mellett még a latrok is ott állnak. Mára a műemlékekkel foglalkozó bejegyzések sorra csak azt rögzítik: hiányos a korpus, hiányos a Mária-alak. A latrok szobra már nincs is ott.

A napokban Dunaföldvár közösségi oldalára felkerült fotó alapján egy szerelmes férfiú égetően szükségesnek tartotta, hogy a kereszt alapzatára óriási betűkkel pingálva adja hírül érzelmeit: Szeretlek, kicsim. Egy Jézus Krisztus szenvedését megörökítő szobron. S nyomatékul egy szívbe a monogramjuk is odakerült: I+K. Ildi és Karcsi? Vagy Imre és Katalin? Ki tudja? Barbárság, bunkóság! – ilyen megjegyzésekkel illették a hozzászólók. Rongálni könnyű. Pár perc és kész!

Mint ahogy tavasszal lapunk is hírt adott arról az „akcióról”, hogy a szobor mögötti területen elhelyezett padok deszkáit vandál módon valakik felfeszítették s eltüzelték. Hogy mi történt azóta? Kiss Lajos Csaba önkormányzati képviselő többször jelezte a problémát a helyi testületnek, a műszaki irodának. Most november van. A padok vasváza továbbra is torzóként fogadja a helyieket és a várva várt turistákat. Ráadásul ez a hely a közép-európai zarándokút, a Mária Út vonalába esik. Gyalogos és kerékpáros zarándokok, turisták is fel-felkeresik. Szívesen megpihennének, imádkoznának, gyönyörködnének a látványban. Leülnének… De nem tehetik. Mintha a területnek nem lenne gazdája – mondják azok, akik rendszeresen arra járnak. Gazos, elhanyagolt, szemetes. Roncs autó áll a támfal mellett.

Pedig az utóbbi évtizedekben a városban rengeteg pénzt és energiát fordítottak arra, hogy a Kálvária Dunaföldvár ékköve legyen! A nemcsak várostörténeti, de egyházi és művészeti szempontból is jelentős szoboregyüttesen 2005–2006-ban – mintegy ötmillió forint értékben – végeztek felújítást. A munkát és az anyagiakat remek összefogással a kecskeméti Porta Egyesület, Dunaföldvár város önkormányzata és a Magyar Képzőművészeti Egyetem végzős kőszobrász-restaurátor hallgatói biztosították. Mindezen felül sok-sok milliót költöttek több szakaszban a löszfal megerősítésére és a Kálváriára vezető utak felújítására, burkolására. A földút helyett szép lépcsősoron lépkedhetünk fel a kereszthez. Már lentről táblák vezetik az érdeklődőt. Mert igen, a táblákkal is büszkén hirdetjük, hogy Dunaföldváron különlegesen szép a Kálvária. A hídon közlekedők érdeklődését is felkelti a magasan emelkedő kereszt. Csók István, a kétszeres Kossuth-díjas kiváló festő, aki a huszadik század közepén három nyáron át Dunaföldváron festett, megörökítette festményén a Kálvária-dombot, a Kokas-hegyet.

Most meg nem vigyázunk rá? Nem óvjuk, nem gondozzuk? Kié a hiba? Barbár emberek keze pusztítja, s nincs igazán jó gazdája a Kálvária-dombnak? Így pusztulhat el, ami érték, ami szép volt. S idővel már nem marad semmi.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán! – ezzel a borulátó zárással adtam le az írást, s a cikk nyomdába kerülése előtt jött az információ: a Dunaföldvári Kajak-Kenu Egyesület két tagja is felháborítónak tartotta az ominózus feliratot. Vettek egy vödör festéket és lefestették. Fiatalok rongáltak, fiatalok hozták helyre. Szép tett. S arról is kaptunk hírt, hogy az önkormányzathoz megérkeztek az új padok. Tehát van remény.